Elátkozott
Írta: A. Túri Zsuzsa
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 245
Elátkozott
Elátkozott kertben régi vágyban égő
zavart féltékenység páraként lebeg,
utálat láncain következetlenség
kerítése mögött győzni nem lehet.
Sasok fent, mindegyik Nap szeretne lenni
felszakadt alkonyat fejükre feszül ,
elítél mindenki, az is, ki nem ismer,
remény nincs, inkább az átok teljesül.
Hogyha most eltűnnék, vajon ki siratna?
Ki jönne utánam, ki tudja, hova?
A múlt oly fárasztó, a jövő meg satnya,
Köröttem sok rideg, fukar pléhpofa.
Tejfölös hegytetők fölé az tud szállni
kit nem bénít szégyen, nem zavar a harc,
s úgy tud földre esni, hogy tán meg se nyekken,
hazugságból élni neki nem kudarc.
Minden választásunk veszteség is egyben,
csak még nem hisszük el az út elején,
olvadozunk az új boldogság-elegyben,
később jön a káosz, fájón, feketén...
Kilépek a fényre feltépett lapokból
nevetséges hírnök, szófolyam vagyok,
végigfolyva félszeg kérődző imákon
mélyről néha fénylő halpikkely ragyog.
Megszentelt csalás a rend előszobája,
kihímzett hazugság, tánc a színeken,
nem muszáj belépni, leülhetünk kint is,
ami másnak érték, nekem idegen...
*