Elaludtatok az Úristenben
Írta: Toldi Zsuzsa
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 324
Elaludtatok az Úristenben
Elif sietett. Arcán érezte a poros levegő szemcsés horzsolását, a szél nem tágított. Kezével mégis elmaszatolta arcbőrét. Fehér ruhájára tekintetet sem vetett, csak a vad széllel nézett szembe. Szemhéját lecsukta, hagyta, hadd dorbézoljon rajta még tovább, élvezze tivornyáját. Elif futott. Hosszú, fekete haja valahol a hátán lobogott, akár az űzött, menekülő ló sörénye. Talán a hajába tűzött gyöngysor még csúszkált valahol a rémülettől habzó testen. A ruha uszálya szakadozott, a test akaratlan húzta maga után a megtépázott rongyot. Néha egy futó pillantást vetett a földre. Lábát már nem érezte, azt se tudta, vérzik-e. Jobban fájt a szíve. Elif rohant. Talpa alatt kékesszürke volt a föld, kövek, kékesszürke kövek gubbasztottak mindenütt. A kőrengeteg hosszasan elnyújtózott, nagyon távol a kékesszürke ködben ágaskodó hegyekbe ütközött. Elif nem akarta elérni a hegyeket, nem akart látni köveken bukdácsoló katonákat, fegyvereket. Őt várta a násznép, menyegzőjére igyekezett.
Elif megállt. Az egyik nagyobb kő tetején egy madárkalitkát látott meg. Fogoly lapult benne. Ismerte már a madarat, egy kereskedő nagyon régen mesélte, milyen finom, ahogy a szaftban hasal megsütve. Elif megborzongott. Azonnal kinyitotta a kalitkát, kezébe vette a riadt madarat.
- Szabad vagy! Repülj!
Ezt mondta, s valósággal beledobta a levegőbe. A puska szinte azonnal dörrent. A fogoly lezuhant egy másik kőre, nem is esett messzire. Elif nézte. Nem tudta eldönteni kétségbeesésében, visszategye-e a tetemet az üressé vált ketrecbe. Most melyik helyzet a fogság, és melyik helyzet a szabadság. Élő fogság, halott szabadság. De eszébe jutott a násznép, az esküvő, véres lábát még hevesebb futásra ösztökélte.
Elif vágtatott. Pedig láthatta volna, hogy a két katona miként harcol, a kékesszürke hegyek felől az egyiket a mellkasán lövés érte. A másik szaladt feléje, fél lábát egy gránát szakította le örökre. A két haldokló szeme egymásba tapadt minden időkre. Elif nem akarta látni őket. Csak futott és futott, a kékesszürke por ragacsba szikkadt arcán csorgó könnyeivel. Már háta mögött tudta a kékesszürke köveket, a poros földet, halványan jutott el a fegyverek ropogása ólomöntött füléhez.
Hirtelen tiszta vizű, kékesszürke tó hullámzott előtte, nádasok védték körben, itt halak várták a halálos csalit. Nagyon sok hal úszkált a vízben. Egy fiú is ült az egyik hajó tövében, valaha olyan szépen tudta befonni a haját Elifnek. Elif kiáltott.
- Gyere! Elkésünk!
Ám a fiú csak mosolygott, majd arca szétfoszlott a semmiben.
Elif megérkezett. Fekete ruhás násznépbe csöppent, a népség jajgatott, egy koporsót kísértek. Elif beállt a sorba, majd ő vezette a fájdalomtól roskadozó menetet. A koporsóban Karim, a hajfonó fiú, a mellkason lőtt katona, Elif vőlegénye feküdt. Vitte a kis hajó a koporsót messzire, ahol nincs kékesszürke por, nincsenek kékesszürke kövek, ahol nem ropognak fegyverek. Elif sírt. Árva lett. A katona halott hős, kalitban a tetem. A násznép feketében, kékesszürke porban, zokogva menetel.
A háború tette ezt veletek! És ti… mindannyian… Elaludtatok az Úristenben!