Egymás mellett
Írta: J. Simon Aranka
Közzétéve 5 hónapja
Megtekintések száma: 402
Egymás mellett
A kora tavaszi, váratlanul érkező meleg késő délután is a szabadba csalogatta az embereket. Kellemes, zsongító hangulat lengte be az alkonyi bíborba öltözött utcákat és tereket. Még ebben a nyüzsgő, zsibvásárt idéző miliőben is feltűnt a járókelőknek a szerelmesen összeölelkező fiatal pár. A fák ágain keresztül becsorgó napfény hajukba kapva valósággal felizzott. A fiatalok elmélyülten beszélgettek, számukra most a külvilág egyáltalán nem létezett. Sütött róluk a boldogság. Milyen szép pár! - állapították meg egyesek kedvtelve, míg mások irigykedve méregették őket.
A párocska mindebből semmit nem érzékelt; izgatottan tervezgették közelgő esküvőjüket.
A nászút helyszínében könnyen dűlőre jutottak. Úgy határoztak, hogy Jordániát és a Holt-tengert választják. Most már csak az utazás módját kellett eldönteniük.
– Természetesen repülővel megyünk – vázolta terveit a férfi. – Úgy a legkényelmesebb és a leggyorsabb. Igaz, drágám?
– Ó nem, nem! Repülőről szó sem lehet, édesem – tiltakozott bűbájos mosollyal a nő. – Elfelejtetted, hogy tériszonyom van? Emlékezz csak vissza, hogy a Vidámparkban, az óriáskerékben milyen pánik lett rajtam úrrá! Bele sem merek gondolni, mi lenne velem ott fenn a magasban – búgta bársonyos hangon, ellenséges pillantást vetve a piros-aranyban úszó égboltra.
– Tényleg – nevetett a férfi. – Emlékszem az óriáskerékre! Még a nyálad is kicsordult a félelemtől, épp az alattunk ülő fejére. – Szerencsére azonnal észrevette, hogy kedvese arca enyhe megrándult, ezért gyorsan témát váltott. – Akkor hogyan utazzunk, szívem?
– Szerintem hajón. Kicsit tovább tart ugyan az út, de mennyi szépséget láthatunk közben! Képzeld csak el, drágám – lelkesedett a nő –, már maga az utazás is valóságos üdülés lehetne.
Helyeslést várva tekintett a férfira. Annak arca azonban elsápadt, és mindkét szemöldökét egyszerre vonta fel. Levette a karját szerelme derekáról, és szinte gyökeret eresztett a lába.
– Hajón? Drágám, tényleg kiment a fejedből, hogy víziszonyban szenvedek, hogy tengeri beteg leszek a legkisebb hullámzástól is?
– Víziszonyod van? – tátotta el száját a menyasszony. – Honnan tudhattam volna?
– Szóval már nem emlékszel, hogyan ismerkedtünk meg? – kérdezte sértetten a férfi. – Úgy látszik, nem volt neked igazán fontos az a nap.
– Már hogyne lett volna fontos! – védekezett a nő. – Minden pillanatára emlékszem. Csónakázni akartam, te meg váratlanul beültél mellém a ladikba, és a tó közepén összehánytad magad. Felejthetetlen élmény volt.
– Szóval mindössze ennyit jelent neked az első találkozásunk napja, egy hányást? Én megpróbáltam legyőzni a víziszonyomat, hogy megismerkedhessek veled, pedig még úszni sem tudok.
A nő idegesen megnyalta a szája szélét.
– Hogyan? Te nem tudsz úszni?
– Nem tudok. Mit gondolsz, miért a Holt-tengert választottam?
A nő arca egyre vörösebb lett.
– Szóval nem tudsz úszni. Ezt eddig miért nem közölted velem?
– Mert nem adódott rá alkalom – felelte durcásan a férfi.
– Dehogynem adódott! – vágott vissza csípősen a nő. – Tavaly nyáron az élményfürdőben hiába kértelek, hogy ússzál velem, te inkább ott üldögéltél a sekély melegvízben, a sok reumás vénember között áztatva magadat. Nem is értem, hogy akkor miért nem hagytalak faképnél. Akkor arra hivatkoztál, hogy megfáztál, és kívánod a meleg vizet. Gondolhattam volna, hogy valami baj van veled!
– Velem? – emelte föl hangját már a férfi is. – Ki nem tud elszakadni a földtől? Én szeretek repülni, te meg ragaszkodsz a békaperspektívához! Nem akarom, hogy egy földhözragadt ember mellett unalomba fulladjon az életem.
– Igazán? – csattant fel a nő. – Én meg szeretem a hatalmas, sima, csillogó víztükör nyugalmát, a lágyan ringató hullámokat. Ha összekötném veled az életemet, minderről örökre le kellene mondanom.
– Te pedig nem tudnál velem szárnyalni – mondta hidegen a férfi.
Mindketten mozdulatlanná merevedtek, és csak bámultak egymás arcába. Hirtelen olyan idegennek tűntek egymás számára.
– Még jó, hogy idejében kiderült – mondta halkan a férfi.
– Nagy szerencse, hogy nem foglaltuk le a szállást – bólintott a nő.
– Akkor, minden jót neked! – lépett hátra a férfi.
– Neked is – varázsolt az arcára egy halvány mosolyt a nő.
Egyszerre fordultak meg, és indultak el, az egyik jobbra, a másik balra. A nap éppen akkor bukott alá a távoli hegyek mögött. Az utcákat hirtelen megszállta az esti homály, és az előbbi meleget mintha teljesen elnyelte volna. Még a fák is fázósan húzták összébb ágaikat. Alig jártak már emberek az utcán, de a gyorsan sűrűsödő sötétségben ők sem láthatták, hogy mindkettőjük arcáról eltűnt az a titokzatos ragyogás, amitől délután még a fáradt napfény is fellángolt.
Megjelent a Netpróza című kötetben a Borostyán Kiadónál