Egy hattyú vendége voltam
Írta: Toldi Zsuzsa
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 304
Egy hattyú vendége voltam…
Lesétáltam a vízpartra. Már nem először, mondhatni gyakorta. Leültem a padra, meleg, mézes teát kortyolgattam. Most hideg, csípős szél fújt, sapkámat szemöldökömig lehúztam. A tél lassú táncát járta. Ha a nyár talál meg itt, egy pohár, habzó sört lát reszkető tenyeremben, rám sem figyel, megszokta. Most enyhén hullámzott a víz, még láttatta ráncait, de már várta a közeledő fagy tükörsimításait. Gondolataimban készítettem a horgászbotot, hogy emlékeim a felszínre hozzam. Így szoktam. Egészen a víztükör közelébe merészkedtem, s végre, csak megláttam a zavarosban sápadt arcomat. Hirtelen szokatlan látványra figyeltem fel, megigézett azonnal. Képmásom mellett egy hosszú nyakú, felséges fehér hattyú emelgette szárnyait. Elképzelni sem tudtam, hogy kerülhetett oda. A kép nem engedett, valósággal oda kötözött. Az igazi hattyú megkeresésére nem indulhattam, persze már tudom, azt meg sem találtam volna. Kedves hangon szólt hozzám a vízbéli árnyhattyú hangja:
- Hiányzom?
- Nagyon… - feleltem elcsuklóan.
- Akkor most csukd le szemed, elviszlek valahova – mondta.
S én már hátán lovagoltam, kiengedett, hatalmas szárnyain terpeszkedtem, karcsú nyakát átkulcsoltam. Sűrű, tejfehér párában úsztunk a magasban, amikor hirtelen megálltunk, egymással bátran szembefordultunk. Szemhéjam ugyan fel nem pattant, de éreztem, láttam és tudtam. Csak így történhetett.
- Ölelj át! - suttogtam a hattyúnak, s letérdeltem elébe, miként az oltárhoz elsőáldozós koromban.
Halkan valami imafélét morzsoltam. Közben bagolyszárny rebbent, majd röppent tova. Tisztán emlékeztem, hogy a fekete hattyút már megismertük, mintha le is győztük volna, s hátunk mögött áll az élet java. A két hófehér szárny engedelmesen font körbe, langyos szellő fújdogált. Kétségem nem volt, ez szerelmi találka!
- A lelkek szeretkezése! – hallottam még fentebbről, talán maga a mennydörgős Zeusz mondta.
Mindez pillanat műve volt. Zuhanni kezdtem, szemeim kinyitottam. Könnyes arc nézett vissza rám a vizes tükörből, ám a hattyúnak nyomát sem láttam. Csak valami teaféle folydogált az eltört csészéből, szépen, lassan. A vízben vércsepp piroslott, s a szél távolról halk, fájdalmas dallamot hozott.
Hattyúdal volt, biztosan tudom.