Doktor Avram barátai

Doktor Avram barátai
 

Doktor Avram vagyok. Se nem orvos, se nem jogász, csak amolyan

közgazdászféle doktor. Tehetném nyugodtan e ténymegállapítást félmúlt

igeidőbe is, ha lenne ilyen, hiszen a helyzet az, hogy másfél évtizede

visszavonultam az aktív munkából. Na jó, visszavonultattak. Sag schon –,
ahogy mifelénk mondják. Múlik a világ dicsősége.

Ez a rendszeres napi kötelezettség nélküli tizenöt év engem, a régóta

özvegy férfit feljogosít arra, hogy olykor, mondjuk a rendelkezésre álló

365 napból legalább 234-ben enervált legyek.

Igen alkalmasnak tűnik az enerváltságra például a mai nap is, mert sábesz
van. Magamnak mormolni értelmetlen óhéber szavakat, nem nagy élmény.

Akkor sem, ha nagyjából érteni vélem a tartalmát. Most azonban mégis

másként alakulnak az események. A kora reggeli nap kényszertompaszögben
átfurakszik teraszajtóm üvegén. Hogy honnan tudom ezt én,

az éjjeli bagoly, aki leggyakrabban dél körül ébredek? Honnan, honnan?! Hát

onnan, hogy most rácsúszott a hajnalra a mi életkorunkban egyre gyakoribb,

mondhatni kötelező „éjjeli őrjárat”, magyarán a vécére menés. A fene egye

meg Rembrandtot.

Ha már fölébredtem, hát fel is öltözöm. A többi meg annyira rutinból jön,

hogy csak a Duna felől feltámadó hűvös fuvallat ébreszt rá, kint vagyok az

utcán. Legyintek, s további cselekedeteimet is hosszú, pipaszár lábaimra

bízom, nem az agyamra. Ez utóbbi elvan magával meg a benne kószáló

hetven évnyi eseménytartalommal.

A lábmozgás meg egyébként is maga a megkövült rutin. Egyik lépés a másik

után, egyik ismerős sarok a másik ismerős sarkot követően. A kioszknál

jobbra, át a körúton, félpályánál stop... a következő zöldig, aztán beleolvadni

a parkoló gépkocsiktól mindig szűk pesti mellékutcák labirintusába. Az Anker

köz táblája valamiért visszakapcsolja agyamat az e világi térbe.

Tudatosul bennem, hogy hová hoztak reflexlépteim. No hát persze, hogy
ide, a zsinagógához. Elvégre sábesz van.

Az előtér boltíveit tartó egyik oszlopnak támaszkodva, féltakarásból

figyelem a gyülekező hitsorsosokat. Sokat ismerek közülük, de már kevés az,

akinek fürgén kutakodó szeme megakad rajtam, akár csak egy pillanatra is.

Régebben, amikor potentátnak számítottam, nem így volt. Igaz, akkor nem itt

álltam meg ennél a szélső oszlopnál, hanem egyenesen a csoportosulás

centrumába mentem. Oda, ahol – mint mindig –, osztani szokásunk az észt. De

az észosztáshoz sok olyan dolog kell, amivel már nem rendelkezem, hát a

múló évek során lassanként ide, ehhez a félreeső oszlophoz sodródtam. Jól
van ez így. Ez az élet rendje.

Szeretem hallgatni ezt a többszólamú, gyakran kakofonikus, hol felerősödő,

hol váratlanul elhalkuló zsongást. Mindig kihallatszanak belőle az aktuális

éceszgéberek témavezérlő szavai: biznisz, tudományos okfejtés, kulturális

irányjelzés, aktuális politikai vezérelvek, melynek elmaradhatatlan része a

megmondó emberek sameszeinek ügybuzgó „Úgy-úgy, ahogy mondod”

kórusa. Ez a mi életünk soha meg nem unható ünnepi szimfóniája. Aztán

mint gyakorlatilag minden alkalommal a vészkorszakra, a soa-ra terelődik a

szó. Ilyenkor szinte fájón hasít bele a szívtájba a megalázottság és a

kiszolgáltatottság, tehetetlenség fájdalma. Annyira elviselhetetlen. S

manapság, hogy már nincsenek közöttünk vigaszt nyújtó kapaszkodóként a

vészkorszak nagy túlélői, a tanúságtevő korosztály, még elviselhetetlenebb

az egész. Mert az ő jelenlétük maga volt a remény, a vigasz, hogy igenis,

olyan borzalmakkal teli világot is túl lehet élni, mint amilyenben ők részesültek.

De hát már elmentek, életünk árnyalakjaivá váltak, így marad az önmentés.

Marad az, hogy egyre hangosabban mondjuk: Ilyen többé nem történhet
velünk! Nem hagyjuk!

Mikor áthághatatlannak tűnő magasságúra emeljük gondolati védfalainkat,

nos, akkor... akkor valahogyan mégiscsak bekúszik közénk agyunk rejtekéből

a ki nem mondható rettegésüzenet: És ha mégis…?

Mert mi ilyenek vagyunk. Minden erőnket képesek vagyunk lerombolni, és

minden bénultságunkat képesek vagyunk újrateremteni.

Ebben a bénult tömegállapotban indulnak el a lábaim, víve magukkal

testmagamat s a bennem alakot öltő gondolatot. Egy erős, súlyt adó

gondolatot. Milyen érdekes, újra érzem azt az elementáris erőt, azt a

magabiztosságot, amely sikeres életszakaszomat annyira jellemezte. Meg

sem lepődöm, hogy szétnyílik előttem a tömeg. Akadálytalanul haladok a

centrum felé.

Odaérve megállok és körbehordozom a tekintetemet. Hmmm! Mindenki

engem néz. Meglepetés, meghökkenés, csodálkozó kétkedés van a

szemekben. Meg valami különös, sóvár várakozás, hogy én, az öreg, aki sok

évvel ezelőtt olyan okosakat mondtam… igen az, aki akkoriban voltam valaki

valahol, szóval csakis bölcs ember lehetek most is, olyat fogok mondani, hogy

csak ámul és bámul, aki hallja.

És valóban ez történik.

– Nekem van négy nem zsidó meg egy gój barátom – szólalok meg. – Még az

egyetemről.

Mindenki némán, várakozással teljes érdeklődéssel figyel, csak a rabbi

halk, feddőnek szánt hangja bontja meg egy pillanatra a csendet.

 – Avram doktor! A mi közösségünkben helytelenítjük a gój megnevezést.

– Tudom, rebe – válaszolom –, de leginkább ő maga használja magára nézve,

s úgy vélem, nem vehetem el tőle ennek jogát.

– Hát legyen – hagyja rám, beletörődve a dolgok ez irányú menetébe. -

Kérlek, folytasd!

– Szóval van négy nem zsidó és egy gój barátom. És biztos vagyok benne,

hogyha megtörténik a megtörténhetetlen, az egyikük segít megmenekülnöm.

– Szerintem a gój lesz az – hallom ki a tömegből annak a tökfej, mesüge

Leventinek a kommentjét, akinek persze mindig mindenbe bele kell pofáznia.

Még Debrecenből ismerem. Beszólására felbolydult méhkasként reagál a

tömeg. Elindul a tippmix, hogy ki lehet vajon az a személy az öt közül, aki

megment, ha mégis megtörténik a megtörténhetetlen. Elmosolyodok. Belülről

úgy érzem, amolyan Leonardo által megörökített, rejtélyes Gioconda

mosolyához hasonló látható az arcomon. Nemcsak az anyaság boldog

tudatából, hanem valami más, különös ok miatt szerencsében részesült

ember lelki állapotából is fakadhat ilyen rejtélyes mosoly.

Elindulok imaházunk belseje felé. Most is szétnyílik előttem a tömeg.

Nyugodt, határozott léptekkel haladok előre. Útközben többen a vállamhoz
érintik kezüket. A baráti, figyelemfelhívó érdeklődés megnyilvánulásai ezek.

Azoknak jár, akik valakik ebben a közösségben. Jóleső érzés valakinek

lenni. Az alacsony termetű Levi, akit szintén Debrecenből ismerek, még a

gimnáziumi évekből, felém integet. Homályos emlékkép, Mikepércsről vagy

talán Vértesről járt be a Fazekasba. Mikor közel érek hozzá, rám mosolyog

 – Neked foglaltam a mellettem levő helyet, Gyuri. Itt kényelmesen ki tudod

nyújtani a lábad.

Elfogadom az invitálást. Tényleg kényelmesebb a hely itt, a sor szélén a

hosszú lábúaknak.

Az istentisztelet végén, kilépve az épületből, leveszem a sábeszdeklit. Nem

szeretem a hivalkodó hitet. Azt az ember belső ügyének gondolom. Nálam

egyébként valójában a közösség-összetartó hagyomány részeként van jelen.

Életem erős, meghatározó részeként. Megbotlok valamiben. Ez kizökkent

eddigi emelkedett lelkiállapotomból, és rájövök, hogy most sem a tudatom,
hanem ismét csak a lábaim visznek arra, amerre vinniük kell. Semmi baj.

Végül is ez a dolguk.

Újlipótváros Dunához közeli részén van a kedvenc kávéházam. Ilyen jó

időben az utcai fronton kialakított teraszon szívesen elücsörgök ebédidőig

egy koffeinmentes kávé társaságában. A sarokasztal a kedvencem, mert

ilyentájt odasüt a nap. Á! – konstatálom csalódottan a helyzetet. – Az a piszok

Sletter Pubi megelőzött. Már ott terpeszkedik a sarokasztalnál, élvezve az

áldott napfényt.

Mikor közeledek felé, legnagyobb meglepetésemre feláll. Arcán széles,

szívélyes mosollyal mondja:
– Parancsolj, kérlek alássan! Tudom, hogy szeretsz itt,
ennél az asztalnál elmélkedni sábesz idején.

– Köszönöm, Pubi – felelem, talán a megengedhetőbbnél lekezelőbb tónussal

a hangomban. Majdnem meg is bánom, de aztán belegondolok, hogy

hányszor okozott kellemetlenséget nekem az utóbbi időben, hát elállok a

megbánás számomra általában kényelmetlen luxusától. Még arra sem

méltatom, hogy marasztaljam az asztalnál, pedig kiolvasom a szeméből,

hogy lenne rá igénye. Mit tehet mást, meghunyászkodva átül a szomszéd

asztalhoz.

Süt a nap, a lelkemre béke száll, végre messze űzve az oly gyakorta rám

törő depressziót. Miért is? – mélázom el ezen – Miért is lennék depressziós?

Én, akiről mindenki tudja, hogy van négy nem zsidó meg egy gój barátja, s

akik közül egészen biztos, hogy megmenti valaki, ha mondjuk újra

megtörténne a megtörténhetetlen…