Doktor Avram barátai
Doktor Avram barátai
Doktor Avram vagyok. Se nem orvos, se nem jogász, csak amolyan közgazdászféle doktor. Tehetném nyugodtan e ténymegállapítást félmúlt igeidőbe is, ha lenne ilyen, hiszen a helyzet az, hogy másfél évtizede visszavonultam az aktív munkából. Na jó, visszavonultattak. - Sag schon – ahogy mifelénk mondják. Múlik a világ dicsősége.
Ez a rendszeres napi kötelezettség nélküli tizenöt év engem, a régóta özvegy férfit feljogosít arra, hogy olykor, mondjuk a rendelkezésre álló 365 napból legalább 234-ben enervált legyek.
Igen alkalmasnak tűnik az enerváltságra például a mai nap is, mert sábesz van. Magamnak mormolni értelmetlen óhéber szavakat, nem nagy élmény. Akkor sem, ha nagyjából érteni vélem a tartalmát. Most azonban mégis másként alakulnak az események. A kora reggeli nap kényszer-tompaszögben átfurakszik teraszajtóm üvegén. Hogy honnan tudom ezt én, az éjjeli bagoly, aki leggyakrabban dél körül ébredek? Honnan – honnan?! Hát onnan, hogy most rácsúszott a hajnalra a mi életkorunkban egyre gyakoribb, mondhatni kötelező „éjjeli őrjárat”, magyarán a vécére menés. A fene egye meg Rembrantot.
Ha már fölébredtem, hát fel is öltözöm. A többi meg annyira rutinból jön, hogy csak a Duna felől feltámadó hűvös fuvallat ébreszt rá, kint vagyok az utcán. Legyintek, s további cselekedeteimet is hosszú, pipaszár lábaimra bízom, nem az agyamra. Ez utóbbi elvan magával meg a benne kószáló hetven évnyi eseménytartalommal.
A lábmozgás meg egyébként maga a megkövült rutin. Egyik lépés a másik után, egyik ismerős sarok a másik ismerős sarkot követően. A kioszknál jobbra, át a körúton, félpályánál stop... a következő zöldig, aztán beleolvadni a parkoló gépkocsiktól mindig szűk pesti mellékutcák labirintusába. Az Anker-köz utcanév táblája valamiért visszakapcsolja agyamat az e világi térbe. Tudatosul bennem, hogy hová hoztak reflexlépteim. No ja, hát persze, hogy ide, a zsinagógához. Elvégre sábesz van.
Az előtér boltíveit tartó egyik oszlopnak támaszkodva, féltakarásból figyelem a gyülekező hitsorsosokat. Sokat ismerek közülük, de már kevés az, akinek fürgén kutakodó szeme megakad rajtam, akár csak egy pillanatra is.
Régebben, amikor potentátnak számítottam, nem így volt. Igaz, akkor nem itt álltam meg ennél a szélső oszlopnál, hanem egyenesen a csoportosulás centrumába mentem. Oda, ahol, mint mindig, osztani szokásunk az észt. De az észosztáshoz sok olyan dolog kell, amivel már nem rendelkezem, hát a múló évek során lassanként ide, ehhez a félreeső oszlophoz sodródtam. Jól van ez így. Ez az élet rendje.
Szeretem hallgatni ezt a többszólamú, gyakran kakofonikus, hol felerősödő, hol váratlanul elhalkuló zsongást. Mindig kihallatszanak belőle az aktuális éceszgéberek témavezérlő szavai: biznisz, tudományos okfejtés, kulturális irányjelzés, aktuális politikai vezérelvek, melynek elmaradhatatlan része a megmondó emberek sameszeinek ügybuzgó „Úgy – úgy, ahogy mondod” kórusa. Ez a mi életünk soha meg nem unható ünnepi szimfóniája. Aztán mint gyakorlatilag minden alkalommal a vészkorszakra, a soa-ra terelődik a szó. Ilyenkor szinte fájón hasít bele a szívtájba a megalázottság és a kiszolgáltatottság tehetetlenség-fájdalma. Annyira elviselhetetlen. S manapság, hogy már nincsenek közöttünk vigaszt nyújtó kapaszkodóként a vészkorszak nagy túlélői, a tanúságtevő korosztály, még elviselhetetlenebb az egész. Mert az ő jelenlétük maga volt a remény, a vigasz, hogy igenis, olyan borzalmakkal teli világot is túl lehet élni, mint amilyenben ők részesültek. De hát már elmentek, életünk árnyalakjaivá váltak, így marad az önmentés.
Marad az, hogy egyre hangosabban mondjuk – Ilyen többé nem történhet velünk! Nem hagyjuk!
Mikor áthághatatlannak tűnő magasságúra emeljük gondolati védfalainkat, nos, akkor... akkor valahogyan mégiscsak bekúszik közénk agyunk rejtekéből a ki nem mondható rettegésüzenet – És ha mégis…?
Mert mi ilyenek vagyunk. Minden erőnket képesek vagyunk lerombolni, és minden bénultságunkat képesek vagyunk újrateremteni.
Ebben a bénult tömegállapotban indulnak el a lábaim, víve magukkal testmagamat s a bennem alakot öltő gondolatot. Egy erős, súlyt adó gondolatot. Milyen érdekes, újra érzem azt az elementáris erőt, azt a magabiztosságot, amely sikeres életszakaszomat annyira jellemezte. Meg sem lepődöm, hogy szétnyílik előttem a tömeg. Akadálytalanul haladok a centrum felé.
Odaérve megállok és körbehordozom a tekintetemet. Hmmm! Mindenki engem néz. Meglepetés, meghökkenés, csodálkozó kétkedés van a szemekben. Meg valami különös, sóvár várakozás, hogy én, az öreg, aki sok évvel ezelőtt olyan okosakat mondtam… igen az, aki akkoriban voltam valaki valahol, szóval csakis bölcs ember lehetek most is, olyat fogok mondani, hogy csak ámul és bámul, aki hallja.
És valóban ez történik.
- Nekem van négy nem zsidó meg egy gój barátom – szólalok meg. - Még az egyetemről.
Mindenki némán, várakozással teljes érdeklődéssel figyel, csak a rabbi halk, feddőnek szánt hangja bontja meg egy pillanatra a csendet.
– Avram doktor! A mi közösségünkben helytelenítjük a gój megnevezést.
- Tudom rebe, – válaszolom – de leginkább ő maga használja magára nézve, s úgy vélem, nem vehetem el tőle ennek jogát.
- Hát legyen – hagyja rám, beletörődve a dolgok ez irányú menetébe. - Kérlek, folytasd!
- Szóval van négy nem zsidó és egy gój barátom. És biztos vagyok benne, hogyha megtörténik a megtörténhetetlen, az egyikük segít megmenekülnöm.
- Szerintem a gój lesz az – hallom ki a tömegből annak a tökfej, mesüge Leventinek a kommentjét, akinek persze mindig mindenbe bele kell pofáznia.
Még Debrecenből ismerem. Beszólására felbolydult méhkasként reagál a tömeg. Elindul a tipp-mix, hogy ki lehet vajon az a személy az öt közül, aki megment, ha mégis megtörténik a megtörténhetetlen. Elmosolyodok. Belülről úgy érzem, amolyan Leonardo által megörökített, rejtélyes Gioconda mosolyhoz hasonló látható az arcomon. Nemcsak az anyaság boldog tudatából, hanem valami más, különös ok miatt szerencsében részesült ember lelki állapotából is fakadhat ilyen rejtélyes mosoly.
Elindulok imaházunk belseje felé. Most is szétnyílik előttem a tömeg.
Nyugodt, határozott léptekkel haladok előre. Útközben többen a vállamhoz érintik kezüket. A baráti, figyelemfelhívó érdeklődés megnyilvánulásai ezek. Azoknak jár, akik valakik ebben a közösségben. Jóleső érzés valakinek lenni. Az alacsony termetű Levi, akit szintén Debrecenből ismerek, még a gimnáziumi évekből, felém integet. Homályos emlékkép, Mikepércsről vagy talán Vértesről járt be a Fazekasba. Mikor közel érek hozzá, rám mosolyog –Neked foglaltam a mellettem levő helyet, Gyuri. Itt kényelmesen ki tudod nyújtani a lábad.
Elfogadom az invitálást. Tényleg kényelmesebb a hely itt, a sor szélén a hosszú lábúaknak.
Az istentisztelet végén, kilépve az épületből, leveszem a sábeszdeklit. Nem szeretem a hivalkodó hitet. Azt az ember belső ügyének gondolom. Nálam egyébként valójában a közösség-összetartó hagyomány részeként van jelen. Életem erős, meghatározó részeként. Megbotlok valamiben. Ez kizökkent eddigi emelkedett lelkiállapotomból, és rájövök, hogy most sem a tudatom, hanem ismét csak a lábaim visznek arra, amerre vinniük kell. Semmi baj.
Végül is ez a dolguk.
Az Új-Lipótváros Dunához közeli részén van a kedvenc kávéházam. Ilyen jó időben az utcai fronton kialakított teraszon szívesen elücsörgök ebédidőig egy koffeinmentes kávé társaságában. A sarokasztal a kedvencem, mert ilyentájt odasüt a nap. Á! - konstatálom csalódottan a helyzetet – Az a piszok Sletter Pubi megelőzött. Már ott terpeszkedik a sarokasztalnál, élvezve az áldott napfényt.
Mikor közeledek felé, legnagyobb meglepetésemre feláll. Arcán széles, szívélyes mosollyal mondja – Parancsolj kérlek alássan! Tudom, hogy szeretsz itt, ennél az asztalnál elmélkedni sábesz idején.
- Köszönöm, Pubi – felelem, talán a megengedhetőbbnél lekezelőbb tónussal a hangomban. Majdnem meg is bánom, de aztán belegondolok, hogy hányszor okozott kellemetlenséget nekem az utóbbi időben, hát elállok a megbánás számomra általában kényelmetlen luxusától. Még arra sem méltatom, hogy marasztaljam az asztalnál, pedig kiolvasom a szeméből, hogy lenne rá igénye. Mit tehet mást, meghunyászkodva átül a szomszéd asztalhoz.
Süt a nap, a lelkemre béke száll, végre messze űzve az oly gyakorta rám törő depressziót. Miért is? - mélázom el ezen – Miért is lennék depressziós?
Én, akiről mindenki tudja, hogy van négy nem zsidó meg egy gój barátja, s akik közül egészen biztos, hogy megment valaki, ha mondjuk újra megtörténne a megtörténhetetlen …