Bocsánatot érdemlő
Írta: Móritz Mátyás
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 279
Bocsánatot érdemlő
Nem táplálva hazug, és hamis igényeket,
megragadva a tiszta, égi jelenést;
felejtve a néma, sírontúli fényeket,
a szűnni nem akaró világrecsegést.
Hogy a valóm, nem kelljen már eltakarnom,
mint aki erőt, csak önmagából merít;
írás közben, elfelejtve dühöm, a kardom,
elalélva látva, a fagy isteneit.
Mint akinek ihletet a halál nem ád,
remélve hogy olvasóim, majd ti lesztek;
nem számolva, hogy hány csikorgó télen át
növesztett a kín, hagyva csak ülni veszteg.
Azt szeretve, kit álmaimban alkottam,
míg a vágyaim velejéig hatoltam;
én, ki számban a szavakat úgy tartottam,
most látva csak, hogy milyen ostoba voltam.
Úgy nézve magamra, akár egy selejtre,
a tekintetemet, nem merve fölvetni;
kincseimet zsebre gyűrve, vagy elejtve,
nem merve se kopogtatni, se zörgetni.
Hogy elkerülhessen csak, minden kegy sorba,
hogy ne hallja senki, erőtlen, halk hangom;
úgy élve mintha már minden mindegy volna,
el nem hagyva, elsötétített barlangom.
Mint akit messze elkerült minden siker,
mint akit nem várnak semelyik oldalon;
akinek most bűnhődni, és vallani kell,
hogy sikerüljön, múltam békévé oldanom.
Közben óvatosnak lenni és merésznek,
nem nézve hogy ki hazudik, vagy hiteget;
értelmet, érzelmet adva az egésznek,
ledobva a lelkemről a nagy hideget.
Hogy megint felkészült lehessek és lelkes,
mint akiben újabb és újabb kincs terem;
hogy te is elismerhess, te is kegyelhess,
hogy az is oltalmazhasson, ki nincs jelen.
Akit széjjel, a halál, a vég hasított,
remélve, újjászületésem megérem;
levetve mit nyakamba az ég taszított,
hogy ne a bánat legyen, egyetlen erényem.
Hogy tovább, ne sajnálkozva és félve less,
elveszve látva, megint a ködfalakban;
hogy létemre erős legyek és érdemes,
amíg a szerelmed eldöntöd magadban.