Belső fagy

Írta: Móritz Mátyás


Közzétéve 2 éve

Megtekintések száma: 251



Belső fagy

Játszotta csak a felnőttet,
játszotta csak a gyermeket,
nyitottan a félelemre,
az iszonyatra, a frászra;
nyitva ki az álmaiba,
a síron túli termeket,
démonjai és énjei
között, el-elkotorászva.
Az életnek úgy feszülve
neki, nap mint nap és újra,
nem is értve, hogy belőle,
már senki nem kér eleget;
hogy a csend, a kiáltását,
könnyű szerrel tovafújja,
vágyva csak a megértést, és
vágyva a kövér meleget.
Keringve csak maga körül,
elveszetten körbe-körbe,
úgy érezve, hogy a legszebb
szava is hazug, és hamis;
visszavágyva önmagához,
és a védő anyaölbe,
úgy érezve a szívekből,
kihullik a halála is.
Eltemetve a vágyait,
a verseiben jó mélyen,
megpróbálva átlátni az
összesűrűsödő ködön;
növesztve magát a véghez,
át annyi csikorgó télen,
úgy feküdve, kiutálva
és verve, a küszöbökön.
A halálnál, sokszor nem is
gondolva már könnyedebbre,
nem is számolva már jobbal,
nem is számolva már szebbel;

keresve csak azt, akinek
a szeméből könny eredne,
akiben a megértő szív,
végleg még nem ernyedett el.
Akinek még elkelne a
napvilága és a holdja,
aki elé tövis helyett,
új kilátásokat terít;
hogy fájó emlékezését,
élhető békévé oldja,
hogy elhomályosítsa, az
emlékezés visszfényeit.
Hogy felőle a végzet már,
ne gondoljon több merészet,
mint akit a bosszúszomja,
többé nem tüzel, és nem hajt;
hogy egyszerre érezze,
és megértse a nagy egészet,
mint akit az értelme nem,
veremben és pincében tart.
Hogy a sorsát maga mellé,
hű szeretőként válassza,
készen a kibírhatóbbra,
és a szebbre, és a jobbra;
hogy magát semmi furfanggal,
ne temesse és szánassa,
nem szaggatva szélviharként,
álmait fehér habokba.
Mint akiben felötlik még,
józan fejjel a sok ötlet,
kinek a tollába verset,
nem a vérmagánya diktál;
akit egész életében,
a kettős remegés töltött meg,
úgy érezve, minden ősszel
csak jobban hűvösödik már.
Vágyva hogy ki, te se oktasd,
és hogy ki ég te se osszad,
nem is tudva mért pazarolt,
rád türelmet, és rád vádat;

úgy érezve, egyre némább,
úgy érezve, egyre hosszabb,
hányva tovább a szívére,
a kiszáradt hasábfákat.
Mint akinek utoljára
ragyog a nap, ragyog a hold,
hogy ne érezze meg senki
az űrt, mit maga mögött ő hagyott;
aki sokak szemében csak
egy őrölt, csak egy gyáva volt,
ki elpusztítani hiába
akarta a belső fagyot.
Hogy le senki se hurrogja,
és húzza, és ne is intse,
aki engem mesteremként,
most is okít, most és tanít;
hogy a kezembe kerüljön,
zárt világának kilincse,
hogy széthintsem, könnyű kézzel,
gyülekező halottait.
Ki nincs olyan nap, hogy bennem
gyémántként fel ne ragyogna,
köszönve a barátságot,
amit egyszer velem kötött;
ki most is az olvasója,
és hallgatója vagyok ma,
mint akit a tenger még el nem morzsolt,
és a föld még el nem tömött.


Móritz Mátyás
2021. Október 17. Vasárnap
Budapest, Csepel