Az Óceán partján
Írta: Lajtos Nóra
Közzétéve 8 hónapja
Megtekintések száma: 155
Az Óceán partján
Horzsolt, véres Isten-tenyérrel
Riadtan, rázva kezét, fut
A mi Urunk, az elfeledett
Szitakötő-hajnalon az
Értől az Óceánig jut.
Egy nagy gomblyuk volt a nézése:
Árnyék-lakta sötét verem.
Minden egyes pillantásával
Holló-fekete hangon szólt:
„Simulj el a tenyeremen!”
Lámpás volt nyárfa-félsz szívemben,
És tombolt lelkemben a Hit,
Hogy miért is ez a sok csalódás?
Ifjú vérem sem alszik már,
Mámor, borpárlat szaga hint.
Megállt ott, az Óceán partján,
Hullámok verték az eget.
Reszkető lámpás volt a testem:
Tomboló vihar nyílt vízen;
Kinyúlt s vérző kezébe vett.
Piros hajnal hullt az öbölre,
Emlék-mosta parton állva
Dideregtem vörös kezében:
„Hogy hívnak, ó, kedves öreg úr?
Kiért rajongtam megszállva?”
„Óceánjáró lépteid le-
sem, boldog őseim nyomát
A homokos parton kerülve;
Hű imára kulcsolt hangon:
Csak tudnék egy gyermek-imát!”
„Amikor hozzám el-eljöttél,
Lakatlan sziget volt e test.
„Csak nagyszerű nevedet tudnám..!”
Áldást kérnék tenyeredre,
Mely felemelni sem volt rest.
***
Véres, horzsolt Isten-tenyérrel
Kezet rázva, riadva fut
Az én Uram, a nem feledett,
Fa-parazsas éjjelen, az
Óceántól az Érig jut.