Az írás számomra nem munka

Írta: Udvarhelyi András


Közzétéve 1 éve

Megtekintések száma: 281



Beszélgetés Szecsődy Péterrel, A Hetedik szerkesztőjével
 
„Az írás nem munka számomra…”

Mai interjúalanyom, Szecsődy Péter, A Hetedik online független irodalmi folyóirat egyik író-szerkesztője. Arra kértem, hogy életének legfontosabb stációiról beszéljen és közben az irodalomról, az íráshoz, könyvekhez való viszonyáról, a szerkesztés gondjairól is. 

   Kérlek, adj egy rövid, pár soros életrajzot, hadd ismerjenek meg olvasóid. Ki vagy? Sodródtál, vagy magad irányítottad az életedet?
Nehéz erről a pár évtizedről röviden szólni. 1954-ben születtem. Van egy magyar-történelem szakos egyetemi diplomám. Szociológiából abszolutóriumom, be is fejeztem volna, ha nem jön közbe a rendszerváltás, és nem szüntetik meg a munkahelyemet, de dacból nem írtam szakdolgozatot. Húsz évet lehúztam egy pszichológussal, a fiaim anyjával, sokat tanultam tőle. Van két gyerekem. Az idősebb 36, a kisebb 33 éves. Voltak többé, kevésbé boldog kapcsolataim. 
Rontottam a levegőt nevelőotthonban, ez volt az első munkahelyem. Azt hittem, szeretettel és a kollégák ellenére tehetek valamit a gyerekekért. Másfél évig bírtam. Nyugdíjba pedig középiskolai kollégiumban, nevelőként mentem. De voltam egy szociológiai kutatásban külső munkatárs, aztán voltam népművelő, voltam a Közvéleménykutató Intézet sokmindenese. Külsős, majd belsős kérdező, instruktor, tudományos segédmunkatárs, kutató. Később a Magyar Rádiónál lettem riporter, aztán a Szülőföldünk című, a külföldi magyaroknak készített műsor egyik szerkesztője. Mivel nem lehettem huszártiszt, mert nem volt huszárság, ezért bizonyos értelemben sodródtam. A lehetőségekhez képest magam választottam. Egyebekben pedig nyilvánvaló volt, hogy amikor nagyon nagy szükség volt pénzre, elhelyezkedtem. Amikor kevésbé érdekeltek állásaim, akkor igyekeztem szabadabb pályát választani. A Rádióban például baromi rosszul fizették a nem jobboldaliakat.
 
Nem féltél, hogy a megélhetésért folytatott küzdelmek közepette fel kell adnod egyéniségedet, függetlenségedet? 
A függetlenségemet fel kellett adnom időről-időre, de az egyéniségemet soha nem adtam fel. A munkaerőmet, az időmet adtam el. Az életemből egy darabot, merthogy nem volt más választásom. Jöttek a gyerekek. Gyeden, aztán gyesen volt a feleségem. Meg kellett élni. És ezért kompromisszumot kellett hoznom. Időnként undorító vagy nemszeretem dolgokat kellett csinálnom napi nyolc órán keresztül.
Az, hogy áruba kellett bocsátanod idődet és energiáidat, nyilván sok idődet elvette az írástól, az olvasástól, az önépítéstől…
Azért mindig megtaláltam a módját annak, hogy olvassak, mert az olvasás az önépítés egyik fontos módja. Ha másként nem, a mosdóban egy könyvet bújtam, vagy a félig kihúzott fiókba rejtett regényt olvastam, vigyázva, hogy le ne bukjak.
 
Mint Hamvas Béla is?
Hát igen. Meg tudomásul vettem, hogy a nemszeretem munkát is el kell végeznem. Voltam katona és így aztán megtanultam, hogy a paranccsal nem érdemes nemi életet élni, mert annak következményei vannak.
 
Megalkuvó voltál? Hogy élted meg az alkalmazkodási kényszert?
Nem tekintettem megalkuvásnak, alkalmazkodásnak magatartásomat. Mindig tudtam, hogy semmit sem adnak ingyen. Olyan ez, mint amikor az ember bemegy egy vendéglőbe, ha eszel, fizetni kell. Én az időmmel fizettem, hogy legyen kajám, meg tudjak benzint tölteni a kispolskiba, meg, hogy ne éhezzenek a gyerekeim.
 
 Gondolom, már fiatalon író szerettél volna lenni. Volt-e benned valami belső vívódás, hogy a mindennapi muszáj nem engedi, hogy megvalósítsd terveidet?
Hát több okból nem. Az egyik az, hogy az írás nem napi nyolcórás feladat, másrészt pedig minél távolabbi az a tevékenység, amit végezned kell, annál több energiád marad az írásra. Persze egy bizonyos határig: ha rabszolgamunkát végzel, vagy nagyon kimerítőt, akkor nem marad erőd, leszoksz az írásról. Egy időre legalábbis. De akkor még nem tudtam írni jó dolgokat. Lehet, hogy nem voltam még elég érett a prózához. Talán most sem vagyok még az.
 
Azt mondja a művelt latin, hogy "nulla dies sine linea". Egy nap se teljék tollvonás nélkül. Mi a véleményed Neked erről?
Ezt nem fogadtam meg. Akkor írtam, amikor gondolatom volt. Ha az embernek van igazi mondandója, amit megvizsgált, hogy másnál nem fordult elő, vagy nem abban a formában, akkor azt érdemes megírni. Ami pedig az írni tanulást illeti, én kisgyerekkorom óta fejben írok. Például, megyek az utcán, és adott esetben kommentálom, amit látok.
 
Az író akkor is dolgozik, ha nem dolgozik?
Valahogy így. Az írás nem munka számomra, hanem életforma. A zeneszerző a villamos csikorgásából is kihallja a muzsikát, a szobrász vagy a festő formákban, színekben gondolkodik. Én megfogalmazom azokat a jelenségeket, amiket látok. Tehát, ha egy kutya átszalad egy terpeszben álló ember lába között, az nem mindennapi dolog, mert a kutyák általában ki szokták kerülni az embereket, és ehhez kitalálok egy történetet. Vagy leharapja a tökét. Ez egy ismerősömmel megtörtént. Prosztata gyulladása volt, ami gyakori vizelési ingérrel jár. Valahol a Népligetben beállt csobogtatni, jött egy pitbull, és megharapta ott. Vagy simán leírok gondolatban olyan dolgokat, amiket láttam. Például a Margit-híd alatt sötétebb a Duna, mert árnyék borítja. Kicsit arrébb meghatározhatatlan a zöld és a szürke egyvelege…
 
Amikor írsz, gondolsz az olvasóra?
Amikor fejben írok, nem igazán érdekel, de amikor leírom, akkor már kell erre is gondolnom. Egyébként, nem nagyon szoktam leírásokat alkalmazni. Természetesen van késztetésem, hogy gondolataimat, minél szélesebb körben értsék. Ez persze nem mindig sikerül. Van egy „Örömlány” című regényem, 2004-ben jelent meg, ezer példányban. Először a Magvetőhöz vittem el. Akkor még be lehetett oda esni kézirattal. Ma már nem. El is olvasta egy szerkesztő, és azt mondta: „ügyes könyv, de felszínes lektűr, amivel mi nem foglalkozunk”. Ez egy naplóregény, egy luxus prosti leírja az élettörténetét párhuzamosan a jelennel. Büszke vagyok, hogy egy leszbikus írónő azt mondta: „ebből a könyvből csak két helyen lóg ki a lófasz. Majdnem el lehet hinni, hogy nő írta”. Sokan valóságosnak hitték a nőt, kérték tőlem a telefonszámát. Ez egy faluszélen született nő, az apja rendőr volt, alkoholista, aki elköltözött, az anyja csapos egy városkában, ahová visszaköltözik a hősnő, azután, hogy a nagyszüleinél élt a szülők válása után. Ez a kislány ki akar törni ebből a közegből. Először a tudással. Gimnáziumba kerül az anyja akarata ellenére. Imádja az angoltanárnőjét, olyan akar lenni, miközben lumpen körülmények között él. Beleszeret egy kocsikísérőbe, később nehezen szabadul meg tőle. Megvalósul az álma, felveszik magyar-angol szakra. Aztán meghal az anyja, és rájön, nem tud megélni, egyetlen lehetősége van… Egy férfi addig-addig könyörög neki, míg enged, és ha nehezen is, de elfogadja a pénzét. A lány megismerte a szex sötét oldalait is mielőtt hivatásos lett volna. És hivatásos lett. Erre azt mondta a Magvető szerkesztője, hogy lektűr, mire voltam bátor azt mondani neki, hogy a lány Magyarország szimbóluma, mint Franciaországé Marianne.
 
Nem provokáció a vallásos emberekkel szemben, akik Szűz Mária országának tartják hazánkat, hogy egy kurva legyen Magyarország szimbóluma?
Sajnos a szerkesztő kihúzatta velem a végső mondatot, amely tisztázhatta a félreértést. Ugyanis a lány azt mondja, hogy eddig örömlány voltam, most boldog asszony lettem. Ugyanis teherbe esik, és ez megváltoztatja életét. Azt írja a naplójában, hogy a nullától az egyig jutottam, miközben megtudtam, hogy a számsor végtelen…
 
Milyennek kell lennie egy regénynek?
A regénynek kell, hogy legyen szerkezete, jól kitalált története. Például James Joyce Ulyssese a maga látszólagos kuszaságával mégiscsak Odüsszeusz kalandjait követi. Nagyon fontos a jellemábrázolás következetessége, a helyszínek valósághű leírása. Hadd dicsekedjek. Egy leszerelt katonatiszt - író egyébként - elolvasta regényemet, és azt mondta, hogy na, ez a település, ahol ez a kurva lakott, vagy Csongrád vagy Kaposvár. Nyert. Mert úgy írtam le a környezetet és a történetet, hogy abból rá lehetett ismerni Kaposvárra. A valós környezetben él a fiktív hős. A város valóságos, a falu, ahol a lány nagyanyja él, valóságos, a történet, a főhős kitalált. Természetesen a regényem tele van olyan elemekkel, amik megtörténtek.
 
65 éves vagy. Ha számot kellene adnod eddigi életedről, elégedett vagy? Hány könyvet írtál? Hány cikket?
Könyvet? Regényt írtam féltucatnyit, ebből kettő megjelent, egy megérdemelné, három elveszett. Sokszáz novellát, filmforgatókönyvet, színdarabot. Sokat költöztem, sokat elszórtam, de megesett az is, hogy számítógépes vírus vitt el többszáz oldalnyi írást tőlem. Verseket is írtam, néhány igazán jót is, a többit lepje a feledés pora… Persze lehet, hogy az egész életművemmel így lesz, de szerencsére a halálom után ez már nem fog érdekelni… Ami pedig az elégedettséget illeti, ez a szó számomra nem bír értelemmel. Sosem voltam elégedett, legfeljebb néha azt képzeltem, hogy az vagyok.
 
Mint A Hetedik szerkesztője, átkerültél a másik oldalra, vagyis most Te bírálod tollforgató kollégáid írásait. Milyen érzés? Szigorú vagy, vagy esetleg engedékeny? Milyen elvek alapján bírálsz?
Ha csak az irodalmat nézzük, akkor is közel húsz esztendeje vagyok a másik oldalon is. Egy kis kiadó szerkesztője voltam sokáig, ott megtanultam, hogy nem a tehetség, hanem az beszél, aki meg tudja fizetni a kiadást. De nem akartam trágyát kiadni a kezemből, nem egy könyvnél a sarkamra álltam, hogy ezt semmiképpen, de megesett az is, hogy oldalanként hatvan-száz javítással mégis megjelenhetett, mert meg volt a cég szorulva. Szerkesztettem antológiát is, előfordult, hogy ezernél több beérkezett írásból csak negyvenkettő jelent meg… Ezzel együtt, ha csak egy szikráját látom a tehetségnek, önálló gondolatoknak, megjelenésre javaslom az alkotást.
 Az alapelvek? Nagy baj lenne, ha lennének. Egy mégis van: nyitottnak kell lenni a valódi mondanivalóra. Ezért nem volt hiábavaló pszichológiával, pedagógiával, szociológiával foglalkoznom.
 
Köszönöm a beszélgetést!