Az igazság öt keresztje
Írta: Dani Imre
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 442
Az igazság öt keresztje
Boldogságos középiskolás koromban, az osztálytermünk hátsó falán, piros betűkkel üvegtáblára írva sokáig ott állt Keats híres mondása, mely szerint, ami szép, az igaz, és igaz, ami szép. Mi, akiknek a mondás okulására szolgálhatott volna, már nem tudtunk meggyőződni annak igazságáról, mert a felirat egy váratlanul heves tornacipő – csata következményeként a falról végérvényesen eltűnt. Érdekes módon – engem legalább is - akkor kezdett foglalkoztatni a benne megfogalmazott gondolat, miután már nem volt látható. Talán, mert a titokzatos Igazság akkor is létezik, ha nem látjuk, de hogy nincs könnyű dolga, ha láthatóvá akar válni, az mára többé - kevésbé világossá lett előttem.
Közismert az a biblikus tartalmú mondás, miszerint mindenkinek megvan a maga keresztje. Ezt általában fenntartás nélkül elfogadjuk, vagyis igaznak véljük. De ha ez az igazság, vajon neki magának is megvan a keresztje, vagy elvan a nélkül is? Vagy az is lehet, hogy egyszerűen csak titkolja? Bevallom, én ez utóbbit tartom valószínűnek. Én azt hiszem, az Igazságnak is van keresztje. Megvan mind az öt.
Mielőtt bárki megijedne, hogy régi és új filozófiai iskolák tanításainak összevetésével tragikusan hosszú lére eresztve akarom boncolni az igazság mibenlétét – mindenkit biztosítok, hogy eszemben sincs. Viszont valahonnan mégis csak ki kell indulnom, mert igazságnak léteznie kell, és nemcsak azért, mert a szótárakban mindenütt megtalálható. De hogyan bizonyítsam?
Legegyszerűbb talán, ha jó hangosan kimondom: Van igazság!
Legkönnyebben akkor tudom ezt megtenni, ha egy földi relációkban hulló virágcserép lesodorja a főnök fejéről a sapkát a fülével együtt. Ilyesmi, természetesen csak nagyon ritkán fordul elő, de ezért mégsem mondhatjuk, hogy nincs igazság!? Azt hiszem, már ebből is látszik, hogy az igazsággal csak a baj van, mert nemcsak ki akarják sajátítani, de maga is kizárólagosságra törekszik. Olyan ez, mintha valaki azt mondaná nekünk: büntetlenül szegni csak kenyeret lehet. Pedig mi tudjuk, hogy törvényt is.
Ugyanakkor figyelemre méltó, hogy történelmi távlatokban is merültek föl kételyek az igazság létét – nemlétét illetően. Például köztudott, hogy igazságos Mátyás királyunk ellen életében sokan lázadoztak, minősíthetetlen hangnemben beszélve róla. Mégis, az őt túlélők arról értesítenek bennünket, hogy a király halálával tisztázatlan körülmények között az Igazság is elhunyt. Vagy, ahogy ők fogalmaztak – oda lett. De vajon hova? Igaza van e a /hírtelen/ Nevetlen filozófusnak, aki a kérdésben így ír: Az igazság a megtörtént dolgok összessége. A vele kapcsolatos emlékek, érzések, vélemények, vagy ami belőlük kihámozható, nem egyéb, mint manipuláció. Jelenben sohasem létezhet igazság, mert elveszik a múltban. Miránk mindössze a tudatunk által akaratlanul torzított emléke marad. Ez a megfogalmazás – igazságtartalmától függetlenül - legalább is arra int, hogy az Igazságot, már születésétől fogva vegyük alaposan szemügyre! Annál inkább, mert számunkra kivételes dologról van szó. Az igazság olyan fontos, hogy hozzá tűzön – vízen át ragaszkodunk, képesek vagyunk miatta összevissza hazudozni, esetleg a csillagot is letiltani az égről…De ha kellő vigyázattal bánunk vele és együttérzéssel fordulunk felé, akkor meglátjuk, mennyire esendő, milyen nehézségek között cipeli magával keresztjeit stációról stációra, tudhatatlanul rövid életében.
Nincs könnyű dolgunk, ha el akarjuk képzelni az Igazság születését, mert akkor nem másra vállalkozunk, minthogy elválasztjuk a lényegest a lényegtelentől, ami csak látszólag tűnik könnyű feladatnak. A tudat legmélyebb régióiban életre kel valami stabil, valami, ami ítéletnek látszik, de nem feltétlenül az. Valami, ami Igaz, mert önmagában is megáll, önmagáért felel. Úgy tűnik, hogy a lehető leginkább objektív tény a Végtelenben. Valami, ami statikus, amiben kapaszkodni lehet, ami kimeríthetetlen biztonságot ad. Ami épp ezért végtelenül bíztató. Olyasmi, ami megfelel az Igazságnak, amit Igazságnak akarunk nevezni. Annyira imponáló, annyira halhatatlannak tűnik, hogy mindenképpen ragaszkodni kezdünk hozzá. Közel hétmilliárd tudat görcsös ragaszkodása azonban rettenetes teher az Igazság számára, aminek súlya alatt – a pillanat tört részében - majdnem összeroppan. Ekkor veszi magára Első, legnehezebb Keresztjét.
Az újszülött Igazságot – archaikus hagyományok szerint – szemügyre veszi a közösség, mely arra kíváncsi, vajon az életképes –e, milyenek az életkilátásai. Az első kérdés, amit hozzá intéznek, így hangzik: igaz vagy? Ezzel veszi kezdetét az össztársadalmi faggatózás, vagy teszt, ami próbatételekből sűrű szövésű szitát készít az Igazság számára. A szita alapanyagai között ott van vezérszerepben az Ellentmondás, az Előítélet és a Tévhit. Ebből a szűrőből milliárd példány készül pillanatonként, az Igazság pedig szenved, amint átjutni próbál a Kétkedésnek eme pórusain. Bár a feladat úgyszólván lehetetlennek látszik, az Igazság mégis sokszor keményen kiállja a próbát, átmegy a szűrőn. Önbizalma, életereje megnő, ekkor közelít pályája csúcsához, amelynek neve: törvénnyé válás. Ez a legtöbb igazságnak nem sikerül, mégis mindegyik törekszik rá, mert valódi tekintélyt – látszólag legalább is - ez biztosít. Ezért veszi magára ezt a fent leírt próbatételt, a Második Keresztet. Nem biztos, hogy a nagy igazságokból jó és egészséges törvények lesznek, van köztük csenevész is épp elég. Mégis, törvényként élni maga a Beteljesedés az Igazság számára. Ezért rettenetes megrázkódtatást jelent neki, amikor a törvények között ott találja a Hazugságot is, a szelektív csoportérdek farsangi álarcában vigadva.
Lehet, hogy más Létező esetleg nem élné ezt túl, de az Igazságot keményebb fából faragták. Ha a Törvény igaz akar lenni, az Igazság pedig törvényessé válni, úgy szükség van további vizsgákra. Ha a társadalmi szűrés nem elégséges, akkor mindenki személyesen kutasson tovább a Közösség és Igazság iránti felelősség biztonságos tudatában. Másképpen: mindenki készítsen egyéni igazság - tesztet!
Mi, akik a megengedő életösztön és arcpirító önzés keskeny mezsgyéjén járunk, csak nehezen érezzük át, mit tesz az Igazság, amikor vállára veszi az igazmondás terhét, felvéve ezzel Harmadik Keresztjét. Azért teszi ezt, hogy mindenki személyesen megérezze, ne tévessze össze semmivel, mi az igaz és mi nem. Sokan vannak ugyanis, akik igazat beszélnek, viszont Igazmondó nincs sok. Bizony, alig akad olyan, aki kitakarja az Igazát mindenki előtt, minden időben. Nagyon sokan hiszik magukról, hogy igazmondók, de a valóságban csak nagyon kevesen vannak. Ők azok, akiket valóban megaláznak és megfeszítenek. Másokat csak megaláznak, de nem feszítik meg őket. Ezért ők holtuk napjáig irigykednek a valódi igazmondókra, akiket megfeszítettek. Az igazságot sokan próbálják magyarázni, pedig megmutatni érdemes, annak van értelme. Csak az érti és érzi az igazságot, aki meg is tudja mutatni. Mint Jézus, aki érezte annak súlyát, amiről mi csak beszélünk, mert már régen elfelejtettük. Pedig születése pillanatában még mindenkinek birtokába kerül az Igazság lehetősége. De később, amint az emésztő önzés lángja fokozatosan erőre kap bennünk – az igazságnak csak foszlányai, vagy a hamuja marad.
Manapság divatossá vált megengedő nyájassággal összekeverni az életösztönt az önzéssel, pedig szerintem a kettő igencsak különbözik egymástól. Alapjában kétféle önzés létezik, melyek közül az egyik a kisgyermek ártatlan ragaszkodása azokhoz a dolgokhoz, melyeket a sajátjának vél. Természetes tudatlansággal, a másoknak kárt okozó birtoklás szándéka nélkül. A másik, a felnőtt nagyon is tudatos birtoklási vágya mások kárára, érdekei érvényesítésének feltétlen igénye. Ez utóbbin alapszik jelenlegi társadalmi - gazdasági rendünk igazságának megannyi meghatározó tényezője, mint a reklám, piac, /szabad/verseny, a szerződések zöme, sőt bizonyos eszmei áramlatok a szabad gondolkodás nevében, amennyiben azok az üzleti életben hasznosak. Ez alól sajnos nem kivételek a tudományok, de azok eredményei sem. Ugyanakkor elképesztően paradox módon próbáljuk önzésünket, mint szégyellni való dolgot leplezni. Álszent módon Igazságra és Szabadságra hivatkozunk, amikor karácsony közeledtével gyűjteni kezdünk embertársainknak és jótékonyan megebédeltetjük őket, akiktől ezt, szabadságunkat/versenyünket/féltve az év többi napján megtagadjuk. Kétségtelen, hogy a globális jótékonykodásnak vannak eredményei, egyes európai polgártársak eldobált ruháit mások már olcsón felvehetik.
Az Igazság, bár milliárd példányban él, és születik újjá nap, mint nap, végeredményben egylényegű. Ámde mi, csak a Mi Igazságunkat akarjuk elismerni, míg a Másokét hajlamosak vagyunk Hazugságnak tekinteni. Mert az önzés – és nem az életösztön – erre késztet bennünket. Az önzés az idők folyamán hosszú fejlődésen ment keresztül, a társadalmi igazságosságot minden korban igyekezve háttérbe szorítani. Zavarja ítélőképességünket, amennyiben mások igazságát – még ha felismerjük is – szeretni már nem szeretjük.
Amint az Igazság megformálódik és életre kel, azon nyomban egy új, Negyedik Keresztet vesz magára, amit nevezhetünk az Idő keresztjének is. Igen, az Idő rettenetes próbának veti alá az Igazságot, aminek következtében az elveszítheti tartalma javát, sőt életképességét. Amint kimondtuk, amit igaznak vélünk vagy tartunk, az elszakad tőlünk, önálló életre kel, távolodni kezd, változásokon megy keresztül. Kénytelen elviselni, hogy hozzátesznek, esetleg elvesznek belőle. És mi, akik kimondtuk, néhány pillanat után ráébredünk, hogy már köszönő viszonyban sincs azzal, amit eredetileg mondani akartunk. Ilyenkor két dolgot tehetünk. Az egyik, hogy rögtön visszavonjuk - ami rossz színben tüntet föl bennünket. Mert aki sűrűn másítja ítéleteit, az nem tud, vagy nem akar igazat mondani. Vagyis hazudik.
A másik: konokul ragaszkodni ahhoz, amiről tudjuk, hogy nem igaz. Ennek is következményei vannak: mások hazugnak tartanak bennünket, és mi meghasonlunk önmagunkkal. Elég szomorú kilátások…
Tévednénk azonban, ha úgy gondolnánk, hogy csak a Megismerés és a Tapasztalat azok, melyek az Igazságot az idő távlataiban befolyásuk alá vonják. Mert a Csoportérdek, ami ugyancsak az idő folyamában érvényesíti erejét, legalább akkora, de talán még nagyobb befolyással bír az Igazságra. Pusztító hatása szemléletesen nyilvánul meg a nekünk, embereknek oly fontos Tízparancsolat első parancsának átformálásában. A „ne ölj!” átalakul, és lesz belőle „ne ölj közülünk valót !” Hogy a folyamat végbement és megy, arra példaként álljon itt a világ összes háborúja. Úgy tűnik, aki az igazsággal szemben kifogást keres, az talál is, mert a számlát végső soron a halál állja.
Az Igazság – ha az időt használjuk mércének – a folyamatosan egymással küzdő – mérkőző embercsoportok erkölcsi támasza - eszköze érdekérvényesítő küzdelmeikben. EGY EMBER normális körülmények között mindig barátságos egy másikkal. De rögtön készségesen megöli, ha a saját csoportja azt kívánja tőle. Napjainkban - ezt senki nem vitatja – gombamód szaporodnak az emberi csoportok. Mi pedig alapjában véve nem teszünk egyebet, minthogy régi és új háborúinkban gyönyörködünk, vagy azokkal példálózunk. Mert úgy tűnik, a belőlük levonható tapasztalati Igazság nem tetszik nekünk…
A törvényekben – még ha minden egyén számára is készültek – mégis a domináns csoportok érdekei érvényesülnek, akár nyíltan, akár burkoltan. Ezért van az, hogy az egyén általában egy kis sunyi elégedettséget érez, ha megszegheti őket, különösen akkor, ha a retorzió valamilyen oknál fogva elmarad. Ennek egyik fontos következménye, hogy az Igazság a törvényekben deformálódik, ezzel együtt veszít tekintélyéből. Másik, további következmény, hogy az Igazság – úgy látszik – erkölcsi kategóriaként jobban, hatékonyabban funkcionál. A dologban rejlik némi ellentmondás, mert esetleg valaki azt a következtetést is levonhatja, hogy akkor az Igazságot nem kell törvényekbe foglalni, ámde erről szó sincs. Nekünk az Igazság minőségét kell a jövőben törvényesítenünk! Másképpen szólva: szép dolog, ha igazat mondunk, de jobb, ha kevesebbet hazudunk.
Úgy gondolom, mindenki számára nyilvánvaló, hogy jövőnk szempontjából mennyire fontos, hogy az Igazság valóban domináljon törvényhozásunkban, mert nem engedhetjük meg sokáig magunknak, hogy onnan továbbra is sűrű por hulljon szemeink közé! Azt, hogy az ember egyénileg békés lény, az etológusoktól régóta tudjuk. De arról, hogy csoportokba szerveződve milyen törvényszerűségeknek hogyan engedelmeskedve viselkedik – nos, erről alig hallhatunk. Pedig az világos, hogy az embercsoportok nem feltétlenül agresszívek egymással, sőt nagyon jól együtt is tudtak koronként működni. Mint például a keresztények a mohamedánokkal a középkori Spanyolországban, vagy Szicíliában…Úgy tűnik, jelenleg négy, nyugtalanító kérdésben kell az Igazságot megtalálnunk. Az első, hogy a csoportoknak kell e egy kritikus tömeget tulajdonítanunk, amely még jól együtt tud működni más csoportokkal, de egy bizonyos egyedszám fölé érve agresszívvé válik? A második, hogy ha a csoportok közötti agresszió fölülmúlja az egyének tömeges békevágyát, akkor örökké háborúzni fogunk? A harmadik, hogy hogyan, és mikor következik be az elosztási elvek globális szintű korrekciója? Merthogy bekövetkezik, az, nem lehet kétséges. A negyedik, hogy mennyiben lehetséges olyan párt megszervezése és működtetése, mely az átalakulást levezényli, majd a nagyobb igazságosság megvalósulása érdekében feloszlatja önmagát az anarchia veszélyét elkerülve? Olyan Igazság megkeresésére van e téren szükségünk, melyet nem a világ tőzsdéi szabnak!
Megismerés, Idő, Érdek azok, amelyek faragják az Igazságot, előbb – utóbb hazugságot formálnak belőle, s az Igazság egyúttal felveszi utolsó, Ötödik Keresztjét. Úgy tűnhet, hogy az ember mindössze a kommunikáció megkönnyebbítése végett nevezi a dolgokat igaznak vagy hazugnak. Épp ezért minden hazugságnak van igazságtartalma, csak nem elég ahhoz, hogy igaz legyen. A hazugságokra úgy is tekinthetünk, mint kiapadt, szerencsétlen sorsú, egykori igazságokra, ezért jól tesszük, ha visszafogottan bánunk a jelzőkkel, amikor valamiről, vagy valakiről ítélkezni akarunk. Mert olyan is előfordul, hogy valamely igazságnak halála után derül ki igaza, s posztumusz igazságot kell neki szolgáltatnunk.
Az Igazság olyan, mint a szél, egyszer jön, máskor megy, hol itt bukkan föl, hol ott. Fölkap mindent és mindenkit, csak őt, magát nem lehet fölkapni. Néha szinte a tenyerünkben érezzük: most megvagy! Majd a következő pillanatban már ott állunk üres kézzel, kisemmizve, csalódottan. Mégis, soha, semmilyen körülmények között nem tehetjük meg, hogy abbahagyjuk a keresését! Soha ne higgyük azt se, hogy már megtaláltuk! Ha van bennünk valódi pozitívum, akkor az elsősorban örökös, kitartó, megalkuvást nem ismerő kutatása az Igazságnak. Egy kis szerencsével lesz is mit keresnünk az idők végezetéig…