Az én bogaraim
Írta: Toldi Zsuzsa
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 300
Az én bogaraim…
Nem tudom, hányadik oldalamra fordulhattam, amikor erőtlen, de kitartó kopogtatásra lettem figyelmes. Mindjárt azt hittem, valaki egyenest a mennyországból keres. Nem, most nem megyek, máskor jöjjenek, motyogtam, oly álmos vagyok, most nem tudok menni. Később a fehér, ovális tükör előtt púderoztam magam, ezt a Jolánkától tanultam, nagyon-nagyon régen. Ismét halk kopogásra lettem figyelmes, az ajtó felől érkezett. Nem siettem. A vastag fához hajolva apró neszeket észleltem, mintha egy bogár kért volna bebocsátást, talán cserebogár, azt hiszem. El is határoztam, megsimogatom kemény páncélját, sőt meg is hívom reggelizni velem. Már nyújtottam kézfejem, de nem volt ott senki sem. Az utcán tűsarkú cipőim kopogtak, egyedül haladtam, mint mindig. Tűsarkú? Ugyan! Már a félcipőben is nehéz a falban megkapaszkodni. Biztosan a bogár követ, gondoltam. A villamoson csüggedt emberek ültek, egymástól távol, némán, egyik sem nézett a másikra. Én is a padlóra szegeztem tekintetem, s a bogár most a talpam alá költözött, lábhegyemen egyenletesen dobolt. Nem! Nem akartam én rálépni, csak megfogni, bekeríteni. Hiába. Hirtelen a boltban találtam magamat, most már határozottan akartam a bogarat. Szembe álltam a mozgólépcsővel, lábak tömkelege között kutattam, vártam, hogy megérkezzen végre. Nem jött. Vagy nem akart velem találkozni, vagy másik utat választott. Otthon izgatottan ültem le a monitor elé, reméltem, ott fogom majd megtalálni. Sokáig tekeregtem az egérrel, mikor ismét hallani véltem a halk kopogtatást, s talán láttam is a monitoron egy pillanatig. Akár össze is törtem volna érte a képet, de elillant, miként a pillangók, mikor kergettük őket. Minden sötét fekete lett. Reggel első mozdulatom a függönyhöz vezetett. Az ablakot akartam kinyitni. Sötét, mozgó foltot érzékeltem a fehér csipkében, azonnal megmarkoltam, ügyesen. Megvagy, gondoltam. Lassan, örvendezve nyitottam szét ujjaimat, alig hittem el, hogy üres a tenyerem. A szúnyogháló túlsó oldaláról nézett rám két zöld szem, két bogárnyi.
- Ugye szeretnéd, ha a markodban lennék? – hahotázott a két szem.
Bólintottam. Most miért ne lehetne nekem egy bogaram? Legalább EGY igazi bogaram? A markomban? Ő nem válaszolt, inkább elrepült.
Én összesöpörtem a tegnap elejtett almacsutkát, sajnáltam volna a szúnyoghálóhoz vágni. Aztán rájöttem, már megint sok Kaffkát olvastam, a reggeli újságban minden címet szokásosan aláhúztam, ráadásul a teámba kettő helyett megint öt kockacukrot számoltam. Hát azért van énnekem elég bogaram! Szóval megint egyedül, testtelen bogárkáimmal kávéztam.