Aranyos hív
Írta: Toldi Zsuzsa
Közzétéve 8 hónapja
Megtekintések száma: 158
Aranyos hív
- Eszter, Eszterke! – nyílik a csíkokban repedezett, hajdani vörös nagykapu, s a rózsák hirtelen nagy szirmokba borulnak.
Piros, sárga, fehér fejeik egyre csak bólogatnak, egyre bátrabban lépdelek a szürke bejárón közöttük.
- Hogy lehet? Hiszen az előbb még nem is illatoztatok? – érintem meg a sárga sziromfejet, ám nem tudom mégsem elérni.
Hideg van, az ég szürke és borult, az esőnek is utat adott. Az eső szitál, szitálja a múlt magvait, de a sűrű esőfüggöny mögött akár a szivárvány, megint Aranyos keze int.
- Gyere már, Esztikém! Reggel megnyestem a rózsákat. Ugye szép? Most nem kell locsolni. Majd feltétlen vigyél, ha elmész. Jössz hintázni?
Lecsukom szemem. Látom a két erős faoszlopot, a másik Aranyos ásta le a mélybe, majd gondosan felfogatta a vasláncot. A hinta száll….száll, órákig száll.
- Esztike, most már elég lesz – hallik Aranyos arany szava, de most nem látom sehol.
Pedig mögöttem áll. Alacsony alakján az elmaradhatatlan kötény, haja két hullámos csattal oldalra tűzött. Szemüveges. Egyszerű. Reám vigyáz.
- Nem megyek! – makacsolom meg magam, s bebújok a szemközti galambházba.
Toll, sok-sok fehér toll. Simogatom a fehér lélegzeteket, magam is kicsiny leszek, már nem is vagyok, bebújok a meleg fehér védőszárny alá, s hallgatom a békésen búgó hangözönt.
- Esztike! Menned kell! – figyelmeztet Aranyos, s valaki püföli keményen a vaskaput.
- Igen…..megyek. Pakolok – lépek a gang küszöbére, de előtte megáll tekintetem a kiskonyha ajtaján.
- Ugye keménytarhonyát főzöl? Ugye abból a kicsi szeműből, amit a nyáron gyúrtál, s fehér, kikeményített tarisznyában tartottál?
- Még meg kell várni az Apust!
S már látom is, ahogy halad a rózsák között poros kőműves ruhájában, s tolja a biciklijét.
- Gyere gyorsan, esik az eső, nézd, potyog a csepp az udvari fürdőkádba – mondanám, de most egy újabb látvány melege nem engedi útjára a szót.
A nap süt, a gangon terített asztal. Boros kancsó, boros pohár.
- Egyél, Esztikém! – kínál Aranyos, majd koccan az üvegpohár.
- Pakolj! – súgja nevetve, huncutul.
- Aztán ügyesen, legyen mindenünk!
Zavartan kinyitom a kamra ajtaját. Megcsap a finom sonka illata, rövidesen itt a feltámadás. Megnyugtat a barack és meggybefőtt hólyagpapírjának csinosra vágott fodra.
- Esztike! Ugye nem viszed be az ágyba a tojás megfőtt sárgáját? – dorgál Aranyos lágy szava, inkább simogat, hisz nem is ismeri a kemény szavakat.
- Sütöttél almát? – szaladok a cserépkályhához, mint aki nem is hallotta.
Érzem a meleg, sült alma illatát, vártak hát megint. Nem kérdezik, rossz voltam-e, hazudtam-e, szórtam-e szitkot a világra, ők csak várnak, mindig várnak engemet.
- Nem viszed el a képedet? – mutat Aranyos kicsiny keze a falra, ujján az elmaradhatatlan karikagyűrű.
A képet leveszem. Nézem, hosszan nézem. A tengerből szikla magasodik, rajta sellő könyököl. De lába nincs. Alsó teste uszályként simul a tenger tükrére, már sosem tudom megfejteni, mit gondolhat, és miért nincsenek szép hosszú lábai.
- Nem, nem kell már – ejtem óvatosan az asztalra, majd nyitom a szobát.
- Tükröm, tükröm, mondd meg nékem…..- perdülök az ovális üveg előtt, de jaj……ruhám hirtelen fekete, Aranyos szekrényéből való.
- Mi történt? – látom meg a tükör homályát, a sok-sok pókhálót, érzékelem a tárgyakba kérlelhetetlenül beleivódott áporodott szagot.
Akár a sósav, elmémbe mar, fulladok.
- Hol vagy? – kérdezem kétségbeesetten, hallani vélem a félelem sötét lépteit.
- Ó, Esztikém! – törli meg Aranyos köténye szegélyével szemüvegét.
- Hát már rég takarítottam! Tudod! Azóta nem értem rá! Emlékszel? – mutat a csipketerítőkre.
- Hát hogyne emlékeznék! – jár át megint a meleg, s a pókhálók aranyszálain átnézve hallom horgolótűm halk neszezését.
- Neked horgoltam! A sok csipkevirágot egyenként fűztem láncszembe, s a fehér fonál mellé rózsaszínt is tettem. Hogy szép legyen! Hogy neked tetsszen! – ölelném át, de a háló nem engedi kezem.
- Hozd! – súgja távolról, most megint nem látom.
- Majd betakarózunk vele! – nevet.
Sötét van. Szét kell nyitnom a palettát. Alig látok. A fehér csipkefüggöny szétmállik, hullik a vakolat, verejtékezik az öreg, besárgult festék.
- Hát igen….- érzem nyugtató hajsimítását – az idő lejárt.
- Nyisd ki a belső szobát!
És elvarázsoltan állok megint. A sarokban pompázik a zöld karácsonyfa, puha vattagomolyok fehérlenek csücsülve tűágain. A sarokban még mindig titokzatosan bujkál az a kékes színű csipkésre formázott üveg, nem is tudom, melyik meséből léphetett elő, s miért nem hiányzik onnan, ennyi éven át.
- Félsz még az oroszlántól, Esztike? – nevet valahol Aranyos megint, talán ő is egy meséből, egy nagyon régiből.
- Nem – írom a barna porcelán testének porába a szót, s várom, hogy gyönggyé változzon.
- Már nem félek. Felkészültem. Azazhogy …mégis…..kicsit – nézek fel a falra, szülőszobám falára, egy hajdani babaképre.
- Nagyon szép baba voltál – érzékenyül el most Aranyos, majd a néma csendet megnyugtató hangja szövi át ismét.
- Vedd le a képedet! Vedd le, Esztikém!
Tudom. Tudom, hogy le kell vennem. Itt születtem, ezer arany emlékszál köt ide, az élet szőtte, akár a pók. Akadt fakó is közötte. De most vége. Imre már nem tud vigyázni semmire. A ház elkelt. Idegenek jönnek most már ide.
- Sosem jövünk már vissza? – próbálok kapaszkodni Aranyos kötényébe, s keresem csontos kezét.
- Nem. Sosem, Eszterke. Ne sírj! Így kell lennie.
Támolygok kifele az udvarra, tekintetem a szőlőn pihen. Ízlelgetem a must ízét, egyszerre próbálom beszippantani, leöblíteni a múlt és jelen minden pillanatát. Könnyeim folynak, búcsúzom. Olyan jó, hogy egyre közeledek Aranyoshoz, már látom, érzem a találkozást.
- Találkozunk! – int egy utolsót még ő is.
- Majd hozzál az udvarról piros, sárga és fehér rózsát!