Antinómia
Írta: Verebi Éva
Közzétéve 2 éve
Megtekintések száma: 384
Antinómia
Árva létünk zúg szürreális
szóban. Ólomgolyót gurít
macskák kergette hasztalan,
szomorú játék, s a magány
közönnyé aggódja magát.
Túl, a nyugalom, békésen
füstöl, égi csillagokat varr
múlt felünk a régiekkel,
és mi elsiratjuk a nélkülükbe
szürkült hiányt, emlékezésbe
hazudjuk képzelt kincseink,
és szikes könny szivárog,
amit a szer álomba csendesít.
Mégis élni vágyunk.
Ki tudja, pont miért.
Itt maradni a holnapi
vetésig, kibírni presszióink
eresre duzzadt homlokát,
remény lenni a rossz
statisztikában, hol kétes,
fűzöld permet száll a légből
kiskertem lombjaira,
mert vonz e test, e Föld,
nedves melegéből nőtt
kalászkenyérhéj sértette
fölszakadó szájpadlásseb,
a belül izzó, dobogó mag,
bús erő, ami embert fakaszt,
és még a hideg szél is kell,
pedig már holnapot fagyaszt
a padon újságba dermedt
rongykabátban, mit már
nem éleszt föl a gyász
könnye sem, és mégis…