Andzrej Wajda
Írta: Szecsődy Péter
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 338
Andzrej Wajda
Ma már én is alig hiszem, de fiatal koromban a filmet művészetnek, a rendezőt pedig nagy alkotónak hittem. Mint a költők, a zeneszerzők, írók, festők, szobrászok, úgy álltak előttem Fellini, de Sica, Visconti, Truffaut, Antonioni, Jancsó és sok más mellett, illetve bennem előttük: Wajda.
Wajda, akinek az élete maga volt a keserves lengyel történelem. Aki tudta, hogy az apját a szovjetek gyilkolták meg Katyn mellett, de aki ezt évtizedekig nem mondhatta ki. A legtöbb, amit tehetett, hogy bármennyire is gyűlölte a hazáját megszálló majd félig leromboló nácikat, nem fogta rájuk ezt a világraszóló gaztettet. 2007-ben készíti csak el a Katyn című filmet, ami már nélkülöz minden indulatot, az elveszített apa hiányát, csak a dokumentarista precizitás látszik benne. Meg a vastag gumikesztyű és hentes kötényt viselő NKVD tiszt, aki kedvencével, a 7.65-ös Walter pisztollyal lövi tarkón a lengyel tiszteket, naponta kétszáz-ötszáz embert.
Ám a „Katyn” Wajda filmrendezői munkájának ötvenedik évében készült el. De már az első filmje is tabukat döngetett. A „Csatorna”. Amiben a későbbi „Kloss kapitány” ágaskodik, hogy elérje és visszabiztosítsa a németek odakészített kézigránátjait. Aztán egy dörrenés, füst és por, majd vér csorog egy bakancsra, amelyet eddig lábujjhegyen pipiskedve láttunk. A „Csatorna”, ami – így visszagondolva – csak a kétségbeesett hősiességről szól. No, meg arról, hogy pár kilométerre Varsó felkelőinek heroizmusától a felszabadító szovjet hősök a körmüket pucolgatták és a helyi lányokat hajkurászták, mert amíg a lengyelek a németekkel harcoltak, addig semmi dolguk nem volt, az ellenségeik irtották egymást.
„Hamu és gyémánt”. Nemzedéki film volt, a jóképű, rokonszenves Cybulski benne pedig öntudatlanul is az ’56-os pesti srácokra emlékeztetett. Bűneikkel, kálváriájukkal és szenvedéseikkel.
És a Sámson, a Nyírfaliget, a Légyfogó, a Karmester, a Menyegző, a Vasember… Végtelenül komor és nemesen felemelő filmek, a láncdohányosnak nem jut eszébe a cigaretta, a reménytelen szerelmesnek az imádott nő, mert ő maga is ott van a vásznon, együtt szenved (ritkábban boldog) a hőssel. Igen, Wajda varázsló volt, azt hitetett el velünk, amit akart, de amit el akart hitetni, az mindig igaz és tisztességes volt.
Van egy film, amit nem merek újra megnézni. Életem legsúlyosabb, leginkább meghatározó filmje, a napóleoni háborúk idején játszódó Légió. Félek, hogy klipeken pervertálódott, effektektől tompult ízlésem már nem úgy fogadná be, mint annak idején a félig kamasz ifjú. Pedig egyes jelenetei több mint negyven év után is olyan élénken élnek bennem, mintha tegnap láttam volna.
Vagy csak képzelem. Jókor voltunk jó helyen. Wajda és én. És most már csak én meg a filmek. Aztán már én sem leszek, csak a filmek. De legalább azok maradjanak meg!