Ami körülöttem történik

Ami körülöttem történik
József Attila emlékének

Ne kérd tőlem, hogy a csúf és
hazug szavakat dicsértessem,
hogy én a csúf hazugokkal
nőjek és törjek magasra;
hogy a fulladás vegyen körül,
és halállal töltse meg a testem,
hogy mindent látó kristályom
úgy lássam, sírva, széthasadva.

Merengve az elmúláson,
a megalkuváson, az őszön,
várva a tekintetedre,
és várva egy nyugodt pontra;
ki a gondolataimat lassan,
már följegyezni se győzöm,
mint akinek létezésed,
a legmegnyugtatóbb számomra.

Érezve magam árvának,
és fiatalnak, és vénnek,
mint aki annyiszor tűrtem,
mozdulatlanul és remegve;
mint akit a csúfok és hazugok
meg, szomjas kérdésekkel ölnének,
összemocskolt kezekkel mutatva
rám, és a messzi egekre.

Nem is értve meg, hogy hogyan
duzzadtak évekké a napok,
nem is tudva, hogy kezeljem
a leküzdhetetlen vágyat;
mint aki a más csúfságán
és hazugságán, nem is utálkozhatok,
kik próbálják elhitetni,
hogy csak én lettem hitványabb.

Mint akik belém gondolatban,
százszor csíptek, százszor rúgtak,
mint akiknek be az agyát,
a lőpor-szagú ködök lepik;
nem értve, mért nem maradnak
megbomolva, csak maguknak,
unva a kívülállóságom
újra megmagyarázni nekik.

Ki még most is tiszta szívvel vagyok
képes gyönyörködni a jóban,
mint akinek imádatát,
oly kevesen veszik észre;
nem is számolva, hogy a föld,
hányszor szaladt el alólam,
a világon és magamon
keresztül, hátulról nézve.

Nézve csak a hebegőket,
akiket megutáltam végképp,
ismerve az elhúzott szájat,
az elfintorított orrot;
nem tudva, hogy kinek sírjak,
hogy haza, hová kívánkozhatnék még,
mint aki a verseimben,
egészen átlátszóvá forrok.

Nem is tudva, vallomásom,
kinek mondom, kinek zengem,
látva, hogy az álom, az élet,
és a játék, hogyan fordul komolyra;
összekócolt könnycseppekkel, nem is
várva el, hogy bármit is tiszteljenek bennem,
kérdőjelek nélkül, bele a szemvakító
és szikrázó igazságba omolva.