Advent
Írta: Toldi Zsuzsa
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 280
Advent
ÉN most kotortam elő a szekrény magas polcáról. Még székre is álltam, mert nem értem volna el. A tavaly készített adventi koszorúról van szó. Mindig magam készítettem. Szerettem elbíbelődni a színekkel, szalagokkal, legfőképpen elrejtett érzéseimmel, gondolataimmal. Ilyenkor tisztán hallottam az égi muzsikát, tapinthattam titkos vágyaim fonalát. Most szépen felállítom a lila és rózsaszín gyertyákat. Könnyedén szúródik a viasz a talpba. Nézem a színeket, nézem csendesen. Én a bűnbocsátást naponta gyakorolom! A rózsaszín örömet ugyan kevésbé várom, eljövetelében már kételkedem. Természetesen az én életem idejében. Különben mostanában templomba is járok.
Ő most baktat a lépcsőn felfelé, most jött fel a metróból. Sapkáját szemöldökére húzza. Hideg van. Megáll, tétova. Végül természetesen indul el a fény felé, mindenki arra indulna. Mert a levegőben sziporkázó fénytestek villogva hívják, szóval nem is mehetne máshova. Este pompázik igazán a csábos ragyogás, az időpontot tökéletesen megválasztotta. Csakúgy hemzseg a tömeg, sodorja. Nyakán sálát igazítja, tényleg nagyon hideg van. Kezét most zsebébe dugja, a kesztyűt valahol, talán éppen az előszobában hagyta. Hirtelen eszébe jut, hogy otthon sokkal melegebb lehet. Nem baj. Advent ideje évente egyszer van.
ÉN ott hagytam abba… szóval… mostanában járok templomba. Nemcsak nézelődni, építészetet és szobrászatot bámulni. Misét hallgatok, a szertartásnak feltétlen résztvevője vagyok. Az első pillanatok a legizgalmasabbak. Mindig megállapítom, hogy előbbre egy szemernyit sem jutottam. Rengeteg bűnöm van. Első helyen említeném azt, hogy még mindig nem tudom gyakorolni a feltétlen szeretetet. Folyton elvárásaim vannak. Még mindig nem közeledem a felső, transzcendens léthez, mocskos matéria. A prédikációk viszont új gondolatokat indítanak el bennem. Szétszedek, rakosgatok, analizálok. Ehhez a lila gyertyához egyébként nagyon jól illik a fehér alap és az áttetsző szalag.
Ő nem analizál. Egyenesen jutott el a nagyszerű felismeréshez, hogy ideje volna megkóstolni a fahéjas, forró teát. Először azt. Aromája különösen finom. Igaz drága, de sebaj. Otthon annyi filter sorakozik a teásdobozban, de ez itt van. Most van. Egyébként is, ünnep van. A forrót a hidegben, nagy tömegben, teljes magányban szürcsölheti. A forró tea átmelegíti, de jó, milyen régen ezt várja. Talán a gőzölgő, forró bort is meg kellene kóstolnia. Legalább egy pohárral. Különben a kirakat üvege mögött egy nagy hasú hóember vigyorog. Érdekes, odabent ő sem olvad. No, ez a bor már egyenest fűt, szegfűszeg, gyömbér a kohója. Kér még. Így sokkal jobb.
ÉN, ha már a széket odatettem, csak leveszem azt a zacskót is. Ebben lelkem díszeit tartom. Gyermekeim kétkezi munkái, ajándékaim. Kedvesek. Örömteli múltat idéznek. Talán most is felaggatom őket egy fenyőágra, s a szemöldökfára rakom valahol. Régen, dédanyám idejében a fagyöngy helye volt. Ezt a zöld karton karácsonyfát még a kicsi Hilda vágta ki az ollóval. Még a szája is résnyire nyitódott. A kis karikákból láncsort fűzött, én nem dobok ki semmit sem. Várom. Folyton az ő látására vágyakozom. Azt a bordó bársonyharangot a fiam kicsi ujjai öltötték össze. Őt is várom. Most valahol a plázákban szaladgálnak. Mire eljön a rózsaszín öröm ideje, igencsak lihegni fognak. Ideje üdvözölnöm ezt a fehér pocakost. Hóember! Hát te nem fáradtál még el?
Ő most határozta el, hogy végigjárja a fabódékat. Giccsek sokasága, egy-egy iparművész munka. Méregdrága. Eszébe jut, hogy otthon annyi minden lapul azokban a titokzatos, eldugott zacskókban és dobozokban. Persze! Már rég a kukában lenne a helyük, ma egészen más szelek fújnak. Ez igazi vásári forgatag… Sok minden elfér itt, ami nem is tartozik sem Jézus születéséhez, sem a karácsonyhoz. Nem baj! Bele a közepébe, olyan sok itt az ember, most már tolakodik, egyre bátrabb. Mondjuk, egyik felnőtt gyermekével, de legalább egy ártatlan ismerőssel azért összefuthatna. Csak csendben sutyorogja. Aztán tovább megy a gondolat uszályában. A gyerekekkel… mikor is találkoztak?
ÉN ekkor a zacskót tartalmával együtt egy polccal lentebbre dugtam. Ott szék nélkül is elérem. Ha akarom. Gyufa sercen, egy gyertyát meggyújtok. Ilyenkor mindig ugyanazt a verset szoktam elmotyogni, persze csak magamnak. Leginkább kérdéseimre várom a választ. Hitemet építgetem, szövöm az erős hálót. Előveszem a horgolótűt, s a porból mennybéli angyalokat horgolok. Mihályt, Gabrielt és Rachelt. Azt gondolom. Milyen kár, hogy egyedül vagyok. Figyelem a pislákoló lángot, a folydogáló viaszt, lelkem is egészen vele olvad. Majd reggel összekaparom. Nemsokára éjfél, a széken ülve ajtónyitásra riadok. Ő most lépett be boros lehelettel, vacogva. Kabátja mégis kigombolva. Meztelen kezében egy kézműves szappan, jó az illata. Ötletes. Van mosásra váró szennyes elég, magamban gyorsan megállapítom.
- Neked hoztam… advent van… - dadogja.
- Advent… én is tudom. - Holnap reggel… egy időre elutazom!
A mondat magával rántja a mennyezetet, s MI dermedten nézünk egymás arcába. Most ég le a bűnbocsátás lila gyertyája. Tekintetem tekintetét odahúzza, s MI együtt fújjuk el a maradékot, a gyertyacsonkot. Nézzük a semmit, nem egészen értjük, de pontosan tudjuk.
Mi nem is láthattuk, hogy az asztalon hagyott hóember észrevétlen ránk kacsintott…