Adjátok vissza a meséimet!
Írta: Toldi Zsuzsa
Közzétéve 2 éve
Megtekintések száma: 589
Adjátok vissza a meséimet!
Az írónő tenyerébe ejti állát, két könyöke az asztalon. Előtte ceruza és üres kockáspapír. Gondolkodik. Mesét szeretne írni, de nem tud. Mikor is írta azt a sokat? Régen volt. Hangosan motyog.
Azelőtt ha meghallottam a kerti rigó hangját, láttam a fű között egy mezei virágot, képzeletem azonnal sétálni indult. Könnyedén táncoltak elő a gondolatok. Egy kicsit kergetőztek, bújócskáztak, a cica mindig én vagyok. Azután előkerült a szekrényből a híres horgolótűm, egyik láncszem kapcsolódott a másikba. Nemsokára összetartoztak, egymás kezét fogva, egy történet szegecseivé kalapálódtak. Hol a horgolótűm? Elfogyott volna a fonalam? A kalapács biztosan megvan a kamrában.
Még a pincér is emlékezhet rá. Az étteremben bablevest rendelt cipóban. Azonnal közölte, hogy ezt nem lehet kihagyni, helyük a mesében van. Sejtelmesen és mosolyogva kanalazott, a borravalóban széles mosolyt hagyott, valójában már a cipó belsejében rakosgatta a babot. Máskor felmászott a vár fokára, ezüstrókát keresett, szentül hitte, hogy ott van. Leselkedik reá. Képes volt egy mókás kinézetű fa előtt hosszan kacarászni, miközben egymásnak titkokat suttogtak . Ha a víztükörben meglátta a fényes, napsugaras eget, már a foglya volt, azonnal tudta, hogy belévesz majd az ártatlan, fekete csóka. Mindez észrevétlenül, könnyedén történt, a gondolatok ki-be futkároztak abból a sokszínű varázsköpenyből, gyorsan esett álomba, s az álom mézédes volt.
- Tudod-e, milyen üresség az, ha az érzés elveszett? – szólalt meg az írónő bánatosan. – Talán bebújt a szekrénybe, az ágy alá, de az is lehet, hogy kirepült az ablakon. Nem találom. Pedig keresem, ó, mennyire visszavárom.
Ezután rágyújtott egy cigarettára. , Jó néhányszor körbejárta az asztalt, hevesen panaszkodott.
- A béke képéhez galambot kerestem, komolyan mondom. Ám ujjaim nem haladtak tova, megálltak a vérző madáron. Csendélet helyett bevéste magát lelkembe a döglött, feldagadt kutya, kidobtam a vázát és a virágot. Szürke, ónos esőt, fehér porszemcséket látok folyton, rátelepednek papíromra, betűimre és a monitorra is. A piros szín mostanában a vért vonzza. A kacagás hamis, a kékmadár ígérete álságos. Hazugságokat harsognak körülöttem, már a zene is késre ránt, vagy haszontalan és nyálas. A forró beton perzseli talpamat, és már nem tudok átfutni a szivárvány alatt.
Majd hirtelen megtorpant, szeme könnybe lábadt. Egészen halkan folytatta.
- A mezők kiégtek. A folyók kiszáradtak. A meder cserepes, mint az én ajkam. Talán a szikkadt törésvonalakon kellene elindulnom – emelte fel hangját -, feltétlen fehér ruhában. Elvégre meg kell keresnem az aranyhalat, Körit a baromfiudvarban, Röfföt az ólban, Kirát a rozsdás levelű fák koronájában – fogalmazta meg határozottan. – A fájó világ elhagyott – állapította meg keserűséggel, miközben a kockáspapír szamárfüleit kisimította. – Tudom én, hogy a fájdalomból is fakadnak gyöngyök. Én már azokat is felfűztem egy gyöngysorra. Mást szeretnék! – kiáltotta. – Tiszta hangot, kacagó gyermeknevetést, pázsitot, langyos esőt… és… és életteli, piros pipacsot! Egyre többször fordulok az ég felé, segítséget és irgalmat várok – forgatta tompa hegyű ceruzáját a kockáspapíron.
Hirtelen Macskaszem termett előtte, ott állt az asztalon. Most is fenekén ült, hátsó lábai összetöpörödve fogták közre magas elülső lábait, vékony, magas termetét. Felfelé törő nyakán ott pipiskedett balra billent feje, két hegyes füle, és homlokát most is rózsaszín folt árnyalta. Macskakörmeit és töpörödött combjait ugyancsak. És a hosszan ívelő szem! Azt feledni nem lehet. A kis orr és fegyelmezett szájív felett értelmesen, okosan nézett most is felfele. Az írónő azonnal kizökkent, elnevette magát.
- Macskaszem! Hogy kerülsz te ide? Még mindig szerelmes vagy? – incselkedett.
- Azt tudjuk, hogy bádogmacska szerelmem leejtetted a tetőről, összetört szegénykém –
válaszolta Macskaszem mérgesen. – A viharos szelet hívtad segítségül. De én még élek, egyfolytában figyelek. Nem vetted még észre, hogy a Nap magához húzta a fákat? Egyre fentebb és fentebb? Hogy megperzselte leveleiket, s ruhájuk pontosan olyan, mint ha ősz lenne?
Az írónő alig tudott megszólalni.
- De miért, Macskaszem? Mit tudsz te?
Macskaszem egyébként is hosszú nyaka még jobban megnyúlt, igazodott a test méreteihez.
- Azt neked kell tudnod! Hegyezd ki a ceruzád, írd meg! Mi most macskabálra készülünk, nemsokára itt az őszi bálok ideje.
Majd farkát végre kicsit megmozdította, mintha megcirógatta volna az asztalt vele, s puha mancsaival eltűnt a szem elől. Talán visszatért az örök életet nyújtó porcelán tárgyak vitrinébe.
Én már egészen máshol jártam. Elindultam a fenséges naphoz, a bálra csinos tisztást, szép báli levélruhákat terveztem.