A végére jutva
Írta: Móritz Mátyás
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 309
A végére jutva
Bátorrá és okossá tettél a gondra,
kiben mintha a gyász is vidám színné feszülne;
ki kezét homlokomra nem hiába fonta,
hogy bizalmasan újra beléd merülve
tudassam, hogy köszönetem még lesz elég
számodra, köszönve hogy híveddé válhattam;
megkapaszkodva benned, ha zuhanni kezdenék,
én, aki sokáig még nem is kiálthattam.
Én, aki csak suttogtam, és csak lihegtem,
tűrve a fájdalmat csöndben és titokban;
ki magam válaszra nem is kényszerítettem,
ki magam veled már nem is ámítottam.
Köszönve, hogy felemelted a lelkemet,
hogy a szívemben a hit újra megterem;
én, ki sokáig vártam, hátha eltemet,
hogy pusztuljanak és elvesszenek velem.
Nem is tudva, magamra miért vállaltam,
a félelmeimet csak tovább éltetve;
hagyva, tátott szájjal sírni a fájdalmam,
keresve azt, ki újra félreérthetne.
Kire nem köszöntenek már a szebb telek,
kit felnőttnek nem is látnak és mondanak;
ki téged is, napokra elfeledtelek,
míg merészen újra magamhoz vontalak.
Ki a megtérésemet, nem is sürgettem,
nem is keresve a jó mellett érveket;
észre sem véve, milyen egyedül lettem,
fájlalva csak a leroskadó éveket.
Köszönve, hogy ráébredhettem az erődre,
azt gondolva, nem vár senki jól, és vár szépen;
a szívemmel csak esztelenül vesződve,
gondolva, életem nem enyém már régen.
Ki bocsánatomat komolyan gondolom,
ki többé nem is csúfollak és nevetlek;
hervadásként ülve az őszi lombokon,
kiből ki, a sóhajok is holtan meredtek.