A valódi világot

Írta: Móritz Mátyás


Közzétéve 9 hónapja

Megtekintések száma: 146



A valódi világot

Őrülten kívántam és őrültem fájtam,
mint aki az álmait, százszor verte szét;
eltűnődve, ülve csak a félhomályban,
fájlalva a lelkem törékeny termetét.

Mint akinek minden szava lomha, nyegle,
várva csak hogy elül a harsogó vihar;
elárulva, megtörve, és meggörnyedve,
küzdve az árvasága villámaival.

Nem is tudva, mért nem hiszem és vállalom,
én, ki magam és a világot sem értettem;
nem érezve veregetést a vállamon,
tartva lapjaim, fehérebbnél fehérebben.

Mint aki fel, semmit, semmit nem mutattam,
várva a megbocsátásra, és a kegyre;
hogy hirtelenül megjelent az utamban,
a könnyeimet a földdel gyúrva egybe.

Hogy legyen végre kinek lelkem kitenni,
kinek fájdalmat nem akarok okozni;
a szemében meg, napsugárként pihenni,
hogy a sötét, ne akarjon már motozni.

Félve csak hogy a rossz vár, és a rossz fogad,
kit a sorsa félresöpört, és félretett;
ki hiába is öl, és csal, és fosztogat,
hogy átbillenthesse már a mérleget.

Nem tudva, hol a vége és a határa,
hogy meg, te maradj a legféltettebb titka;
felállva érted a csend talapzatára,
neki az üres falaknak vicsorítva.

Kinek lelkébe, csak a hiány települ,
kitől senki nem kérdezi, hogy ki bántott;
hogy kikörvonalazódjon könyörtelenül
súlyos éje, verve bele vasszilánkot.

Próbálva nem siratni, és nem tagadni,
nem értve, miért változott meg hirtelen;
nem értve, miért nem tud ébren maradni,
omolva szét, a néma korallszirteken.

Várva csak a reggelre, és az igenre,
gyermeki szívvel hallgatva a múlt neszét;
várva csak a könnyes, és kíváncsi szemre,
a kézre, mely megfogná eltorzult kezét.

Nem látva csupán a rosszat a jó mögött,
nem is számolva veled, és a jó véggel;
nem látva csak, a kialakuló ködöt,
úgy hörpintve, tetején a habzó éggel.