A nyár
Írta: Csillag Gábor
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 415
Csillag Gábor: A nyár
Az szeretet erejét minden tudja, mert mindenben magát az megmutatja,(Énekek éneke.)
Azt mondják Jézus harminchárom éves volt, mikor elkezdett tanítani és tavasszal volt az utolsó vacsora. Buddha meg harminc éves volt mikor megvilágosodott valamikor május elején. Tanítani ugyan tanítok, de a megvilágosodás sugarait ha az is volt inkább csak pillanatokra éreztem. Talán nem is jelenthet többet, mert a kimerevített pillanat az maga a boldogság, amit mindenki keres. Nem más mint amire a Názáreti tanító utalhatott, hogy a mennyország itt van most ebben a pillanatban is. Csak meg kell látnom. Hogy őszinte legyek, igazából ez dolog akkor nyert ez értelmet számomra, mikor beestem a mozgó vonat alá a Déli-pályaudvaron. Ahogy emlékszem, a vágány sziget igen magas volt, több mint egy méter a sínekhez viszonyítva. A testem féloldalt félig ott függött akárcsak az Yggdraszillon Odin a saját lándzsájától átszúrva fejjel lefelé lógva. A szerelvény majdnem rágördült a lógó karomra, de valahogy a hátraesésből magamhoz tértem és elhúztam azt. Az óriási vas kerekek egyre nőttek a látóteremben, és akkor eszméltem hogy a fejem még mindig a síneken volt. A testem és az izmaim megfeszültek, mert a levegő pedig ilyenkor beszorul a tüdőbe a háton elszenvedett hirtelen ütéstől. Ez még inkább lelassított. Nekem óráknak tűnt minden mozdulat, másnak aki kívülről figyelte biztosan villámgyors volt. Visszapörögtek események. Akkor egy olyan attitűdben töltöttem napjaim amiben semmi, és senki sem számított. Nem állítom, hogy az ember könnyen megszabadul a megszokásaitól, és harminc felé az emberek elgondolkoznak vajon mi végre is az élet? Nekem ott jó lehet nem sok időm volt tanakodni magamban erről. Lassan közeledett szerelvény kereke egyenesen az arcom felé, ennélfogva elmásztam onnan. A gond csak az volt, hogy még mindig a sín és a vágánypadka széle között voltam, és csak most tudatosult bennem hogy jön a lépcső ami mint egy olló ketté fog vágni a derekamnál, ha nem mozdulok gyorsan onnan. Ez volt a nehezebb de sikerült. Rengetegen néztek az esetet de nem jött senki a segítségemre. Mikor azon morfondíroztam, hogy történhetett ez, megláttam az olajfoltot, és egyből elkezdtem hangosan nevetni, mert eszembe jutott a Mester és Margaritából Berlioz esete. A harsány hahotázásomat senki nem hallotta, mert elnyomta, az éppen akkor beálló vonat hangos csikorgása. Újra születtem, és nem csak testileg. Most mondhatnám, hogy angyalokat láttam amik kiragadtak a halál torkából, és bár biztos volt valami láthatatlan erő amivel megőriztem a lélekjelenlétem abban a pillanatban de inkább sok mást tapasztaltam. Miközben hanyatt feküdve küzdöttem, végig futott néhány epizód az életemből előttem. Az mikor sokszor arra ébredtem néhány óra alvás után, hogy valaki üvölt az arcomba, de borzasztó lassan, és közben mozdulni sem tudtam. Valamiért különösen szerettek engem ezek az intelligenciák zaklatni akkor. Pár évbe beletelt, míg megtanultam úrrá lenni az ehhez hasonló eseteken. Ami nem öl meg erősebbé tesz. Közel volt. Aztán pár évvel utáni dolgok. A kevés alvás a nem megfelelő étkezéssel beteges testet csinált, és a megoldás rám várt. Eszembe ötlött mikor futni, edzeni kezdtem, és abbahagytam a gyógyszerek szedését. S a hang a fülembe volt, mikor az orvosom nyájasan közölte velem, hogy emiatt meg fogok halni. Az első házkörnél amit egy kora augusztusi estén kezdtem, tényleg majdnem kiköhögtem magamból a lelkem. De nem adtam fel, és egyre nagyobb távokat tűztem ki. A következő tavasszal már Maratont futottam és ez az idő is örökre belém égett. Akárcsak..néztem néha a mellkasomat mert, a levegőért erőlködő megpattant erek a borda vonalán örök stigmaként megmaradtak de mégis folytattam az edzést. A következő kép, mikor tizennégy lettem elmentem egy másik városba tanulni. Ugyan hazajártam, mégis sokszor magamra maradtam és nem bővelkedtem az ételben. Rögtön ezután sejlett fel egy kép, amint tizennégy évesen, tanulás mellett ezért földmérő segéd lettem, utána meg egy farmra mentem dolgozni. A hosszú percnek ebben a töredékében a peron alján, felébredtem egy állapotból amiről magam sem tudtam hogy álom vagy valóság, de bizonyára kimerültség lehetett az oka. Azért az évek óta tartó három órás alvásaim, nem annyira a tettek kipihentté még az álmos könyv szerint sem. Ezután fekve jutott eszembe egy élmény mikor ágyamon ájulatba esve magamat tekintem amint lebegek a levegőben fekve majd negyven centire az ágy felett, és iszonyú fény árad a testemből ami szinte megvilágítja a szobát. Mivel ez nem egy tipikus vasárnap tapasztalat ezt a történetet egy jó sztorizgatáshoz megtartottam magamnak. Ott is időtlen volt minden talán több volt mint egy perc talán kevesebb igazából nem érzékeltem. Csak attól tartottam, hogy a nagy fény felébreszti a szomszéd szobában alvókat. Mozdult a lábam a töltésről mikor felrémlett, hat évesen még azzal álltam anyám elé, hogy pap leszek. Ez az álmom mégsem valósult meg mégis az évek alatt rájöttem ahhoz hogy beszéljek a Istennel nem kell senkivé sem válni, és nem kell sehová sem mennem. Végül is van még terve velem mert hirtelen lassulni kezdett a szerelvény. Mintegy válaszként a sóhajomra, hirtelen a forró száraz kánikulában eleredt a megváltó eső és két levegő vétel közt lepergettem minden gondolatomat. Egy kis fűszigetet két talpfa közt lepett meg előttem a víz. Az ütemes zápor fülledt párája úgy tapadt a ruhámra mint testek tapadnak össze vad szeretkezéskor. A száraz idő elutasítását, mely a belső múltbeli frusztrációból állt legyőzte az újdonság varázsának tiltott gyümölcse. Fél szememmel követem ahogy a föld nedvesség után vágyakozó rejtett rései magába szívták azt, újra és újra. Közelebb támaszkodván áthágjam a távolságot a padka széléig kezemmel éreztem a lüktetést amelynek hatására a természet adta talaj és az azt nyaldosó eső kitartó munkájával a felszínen habot képezett az anyaföld mély repedéseiben megremegő öléből. Letöröltem egy mozdulattal az izzadságot, mikor visszanéztem a sínekre és azon merengtem, hogy talán Isten is így teremtette a földből az első embert. Elhatároztam mikor kijutottam, hogy Szakítok korábbi önző, és eklektikus életemmel amelyben a kívánságaim mind teljesültek de sosem abban a formában ahogy elképzeltem. A dolgokkal együtt kell áramlani nem feltétlen kell minden részét determinálni valami attól még hogy azt hiszed irányítod úgy is elemészt magától is. Csak gyorsabban. Mikor aztán felszálltam a Hévre már másik emberként utaztam a végzetem felé. Különösen nagy forróság volt, mikor megláttam a héven az ébenfekete haját egy hosszú ősz tinccsel, le sem tudtam venni a szememet róla, vagy ő rólam? Azt gondolom én mint férfi sosem választok, mert ezt már egy nő rég megtette mikor ez egyáltalán felmerül bennem. Azért én már akkor kinéztem a nőt mikor csak hátulról láttam a kocsi másik végéből. Az előfordult már velem, hogy rövid ismerkedés után valakibe beleszerettem, de olyan, hogy a nevét sem tudtam és öt perc lakásomon szeretkeztünk még soha. Egy jós azt mondta nekem, hogy nem szabad sokat beszélnem, és valószínűleg igaza volt, mert ha nem tudom meg a harmadik alkalommal hogy házas, talán nem csinálok belőle lelkiismereti kérdést, és nem akarok szakítani vele. Az más dolog volt, hogy ő viszont ennek ellenére is velem akart lenni. Ellenben amikor előadtam neki hogy jöjjön velem és hagyjunk mindent magunk mögött akkor tétovázott. A történések néha szöges ellentétben állnak bármiféle meggyőződéssel. Noha azt gondoltam mennyire határozott, és erkölcsös vagyok, sikerült megszakításokkal együtt hét évig járni vele. Ha valaki szélsőséges módon felvállal valamifajta elvi meggyőződést, akkor abban az élet rögtön megpróbálja, és emiatt hajlamos lehet igen rövid idő alatt a nézeteinek pont az ellentétébe esni. Soha senkivel nem voltam ilyen harmóniában, soha senki nem menekült attól ennyire, hogy felvállaljam az érzelmeimet, és soha senkivel kapcsolatban nem éreztem, hogy ennyire cserben hagyott volna. Olyan ez mint a bor, idővel más az állaga, meg az íze. Az íz leginkább a vágyak szimbóluma, mert a test vagyis a hús íztelen, neutrális csupán a fűszerek teszik ízletessé. Ha egy fiatalra nézek annak a a szemében azt látom, hogy a szabadság adja meg az élete ízét és semmi más nem érdekli. Ahogy húszon túlra tekintek azt érzem akkor mindenki a határait próbálgatja tapasztalatokkal ízesítve magát. Egy idő után a bor többet ér majd ér majd mint az élvezet amit hordoz. A biztonságban tudni sokkal fontosabb mint a szerelem főleg mikor a harmincas táblát elhagyja valaki. Negyven felé aztán viszont a bor ha rosszul kezelik megzavarodik megecetesedik, ha meg jól tömény bódulatot okoz, olyan mint a méz. Persze igaz egy más aspektusban a férfiakra egy ilyen változás. A különbség az lehet, hogy többnyire a férfiak ha azt mondják igen akkor azt valóban igennek gondolják, kivéve ha a fogalmakat nem jól ismerik. Persze tévedhetek is, és még lehet ott haldoklom a síneken. De biztosan határozott élet igenlésem a nők felé is, különben nem írhatnám le most ezt. Azt hiszem valami apró hülyeségen vesztem össze és vele, és utána nem hívtam többet. De ha őszinte akarok lenni, az igazság kicsit más. Ezután már csak szinte a neten beszéltem vele néha. Azt hiszem a múlt tavasszal utoljára. Pont egy év telt el, és azt hiszem itt az ideje, hogy megtaláljam a másik felem anélkül, hogy bárkit is direkt módon választanék. Rájöttem ahhoz hogy ne csalódjak az eredményben, úgy érdemes döntenem, hogy közben mégsem cselekszem direkt. Így talán kiléphetek a kliséből amibe eddig beleestem. A chat egy fura világ, mert azt hogy valaki nő vagy férfi, mennyi idős, vagy hogy egyáltalán, bármi valódi is abból amit leírok senki sem tudhatja biztosan. Akár egy novellában. Az egyetlen valódi dolog amit tapasztaltam a virtuális kommunikációs világban, az hogy változó karakterekkel, de mindig ugyanazok a szerep sztereotípiák jönnek elő. Van egy aki vagány, egy mindent tud, egy aki az alfa nő, de néha kettő is egyszerre, van egy aki örökös vesztes, a vitázó filozófus, a lázadó, a meg nem értett szerető, a bolond, és sok átutazó, akik csak néha szól, illetve néha az uralkodó, aki vagy a belső kör vezetője, vagy moderátor szerepek amit én látok. Ezek az állandó belső kör, amibe minden új látogató idegen, és meg kell nyernie a bizalmát a belső körnek így nekem is. De a lényeg és egyben a legszomorúbb valóság az egészben hogy lehetek bármelyik karakter, az sosem fog kiderülni, amíg nem találkozom tényleg valakivel. Ismertem olyan nőt, aki már évek óta próbálkozott társat találni a chaten magának. De akárhányszor személyesebbre fordult a kommunikáció, és találkozásra került a sor, csak a sírdogálását, hallgattam, hogy a chat-es férfiak a való életben nők voltak. Nem tudtam mivel vigasztalni, mással mint azzal a bölcsességgel, hogy ha nem fogadja el valaki a sorsát akkor ahogy az idő halad előre, csak egyre fájdalmasabb lesz az általa érzékelt világ. Ugyanakkor nekem kell egy kis komolytalanság ahhoz, hogy néha megfelelően tudjam érzékelni azt amit fájdalomnak hívnak, és a jelen és a következő pillanat közt észrevegyem, hogy még élek. Sokat chateltem, és bár próbáltam a magam módján lebeszélni őt magamról, mégis el kell ismernem, hogy ez volt az a pont hogy rájöttem nem tudok nélküle élni. Az emberek többsége egy képet dédelget magában amelynek hasonlítani kell ahhoz ami az imádatunk tárgya. Valójában csak a vizuális dolgokban lehetek biztos, mert a két lyukon ahol kitekintek jön minden más valóság is amennyiben nem csak én képzelem azt is hogy valaki képzeli hogy látom. Amikor megszületett a lányom éjszaka volt, mély fekete vágott szemekkel pislogott rám, és nem sírt csak nézet körbe miközben kezeivel kapaszkodott. Mint valami kis bukott angyal, különös idegen aki világra tekintett amit egyszer ha felnő birtokba vesz és uralma alá hajt. Ez volt a pillanat mikor rájöttem az a vonat már elment. A szüleimnek nem akartam igazat adni mert a tisztelet néha túlmutat az igazságon is. Feltétel nélkül teljesíteni minden kívánságot, tükör a jövőbe, hogy legyen erő a pillanatokban akkor is ha a szeretteim egymásra támadnak szavakkal, részegen, gyógyszerezve. Közéjük álltam mikor ez tettekkel folytatódott úgymint edényekkel, ököllel, pisztollyal. A szeretet magától jön, és nekem nem volt soha elvárásom a lányom felé. Az elvem a szigorúság a jelenben, és szabadság a jövőben, vagyis mindig eldönthette merre, csak a mikéntbe próbáltam irányítani. Elvileg az ember nem lehet más mint a gyereke, tehát a nevelés nem más mint önkontroll. Én közel is távol voltam a szüleimtől, a lányom legtöbbször ha távol volt is közel éreztem. Az álmokban úgy tudom megszabadulhat az ember a romlott világ zavaró gondolataitól. Ráeszmélhet arra a hangra ami mindig is megszólította, de valahogy sosem volt ideje rá meghallgatni. Mikor megtanultam hogyan éljek együtt a fénnyel a sötétségben, akkor nem akartam mást csak szép álmokat. Viszont amikor megértettem, hogy ezek figyelmeztetnek arra amit nem akarok látni akkor már örömmel vettem a rossz álmokat is. Platón után tudjuk, hogy kijönni a barlangból, még nem jelenti azt, hogy a világ is felébred az álomból. Hát valószínűleg volt ideje ezen gondolkodni, meg pihenni is. Nincs kétségem felőle, hogy éppen akkor ébredek fel ha elalszok valaki mellett. Amikor meg felébredek mellette mély álomba zuhanok amiből csak a percnyi perc magány szakít ki. Nyilván mikor egy nő figyel folyamatosan egy gyerekre még álmában is készenlétbe állva akkor rá egyik észlelés sem igaz. Talán ezért volt az hogy mivel pont ezt csináltam, hogy jobban kiéleződtek a megérzéseim a gyerekkel kapcsolatban. Lehet emiatt nyitottabb vagyok a nőkre, mint a férfiakra még ha barátságról van is szó. Az éj és a nappal olyanok mint a szeretteim, sőt szerelmeim, egymásnak adják kezeiket az időben. Ez a hirtelen zápor valahogy felverte a port, és a meleg párával keveredve különös illatot áraszt magából. Ez az illat az amiért érdemes élni. No meg a hangokért amik szabadon áramolnak és dallamuk zenévé áll össze a füleimben. Ahol elveszik az éttermekből kihallatszó ének, és kiabálás a parkokban a padokon folytatott csendes beszélgetés, és vita, meg a hálókból az ágy csattogása, a női sikoly fuvolája, és a legutolsó mély elégedett sóhaj utáni csend. A pályaudvar és környezetében sosincs csend csak átutazó mindenki egy öröké mozgó világban. Azt mondják a feltámadás idején Nissan hónap idején lehetett ilyen nyári idő, mégis ahogy mindenkinek a tavasz jut eszembe az élet megújulásáról.