A megszólított szívről

A megszólított szívről
George Márió Berlioz emlékének

Hogy hegyeket mozgató legyen a hitem,
hogy hibázni, és cselekedni se féljek;
hogy lelkemmel és testemmel, többre vigyem,
nem harapdálva tovább, hasát az éjnek.
Emlékezve történetedre és nevedre,
ki itt voltál, egy villanásnyi időre;
a mennyeket, csillagaiddal bevetve,
fényekkel, sötétségekkel telítődve.

Mint akit bántott, a fület sértő lárma,
mint aki fölött, végtelen volt az égbolt;
be, illatos levegőbe bugyolálva,
aki előtt a világ, egyetlen anyaméh volt.
Időt és csendet javasolva a bajra,
mint akinek halálát meg, csak most értem;
bele, egyenesen a tűzbe nyargalva,
szótlanul ülve, a vassodronyos éjben.

Mint akihez sokáig, szólni sem mertem,
mint akivel a lelkem, nem passzol és rímmel;
állva a szikkadt, és tetszhalott-tengerben,
nem tudva, mit kezdjek özönvizeimmel.
Mint akit már a legkomolyabban veszlek,
az ablak üvegének támasztva homlokom;
míg a gonosznak hurráznak és éljeneznek,
azok, kik nem is gondolkodnak gondomon.

Kérve kérve, hogy a jó híremet vidd majd,
mint aki magamból ki, és visszanőttem;
kezeimben az elázott csontjaiddal,
mint aki egyszerre házas és nőtlen.
Mint aki vissza, egy példádtól sem retten,
mint akit az álmaid össze, nem törnek;
meztelenül állva a lélegzetemben,
vágva neki a feneketlennek, a fenekedőnek.

Kit elfelejteni, sohasem tudnálak,
egyre bátrabban hirdetve és őrizve;
szememben, fekete lángok sem ugrálnak,
mint akinek szíve, tiszta és őszinte.
Ki most is, erősíted a vágyat bennem,
míg körbe a varjak, keringve kárognak;
tudva, hogy a szívem élesre kell fennem,
háttal a gyanakvó döglégyzsandároknak.