A magunk ajándékozása
Írta: Valery Larbaud
Közzétéve 2 éve
Megtekintések száma: 480
Le don de soi-même
Je m'offre à chacun comme sa récompense ;
Je vous la donne même avant que vous l'ayez méritée.
Il y a quelque chose en moi,
Au fond de moi, au centre de moi,
Quelque chose d'infiniment aride
Comme le sommet des plus abruptes montagnes ;
Quelque chose de comparable au point mort de la rétine,
Et sans écho,
Et qui pourtant voit et entend ;
Un être ayant une vie propre, et qui, cependant,
Vit toute ma vie, et écoute, impassible,
Tous les bavardages de ma conscience.
Un être fait de néant, si c'est possible,
Insensible à mes souffrances physiques,
Qui ne pleure pas quand je pleure,
Qui ne rit pas quand je ris,
Qui ne rougit pas quand je commets une action honteuse,
Et qui ne gémit pas quand mon coeur est blessé ;
Qui se tient immobile et ne donne pas de conseils,
Mais semble dire éternellement :
"Je suis là, indifférent à tout".
C'est peut-être du vide comme est le vide,
Mais si grand que le Bien et le Mal ensemble
Ne le remplissent pas.
La haine y meurt d'asphyxie,
Et le plus grand amour n'y pénètre jamais.
Prenez donc tout de moi : le sens de mes poèmes,
Non ce qu'on lit, mais ce qui paraît au travers malgré moi:
Prenez, prenez, vous n'avez rien.
Et où que j'aille, dans l'univers entier,
Je rencontre toujours,
Hors de moi comme en moi,
L'irremplissable Vide,
L'inconquérable Rien.
A magunk ajándékozása
Magam mindenkinek jutalmul kínálom;
Atnyújtom, holott még érdemetlenül.
Van bennem valami,
A kellős közepemben, legbelül,
Valami oly határtalan sivár,
Mint aminők a legmagasabb ormok;
Valami, retinánk vakfoltjához hasonló,
S visszhangtalan,
Lát is, hall is pedig;
Saját életű lény, ám aki ezalatt
Az én életem éli, s közönnyel füleli
Tudatom minden fecsegését.
Egy semmi-szálu lény, ha van ilyen,
Ki meg nem érzi testi kínjaim,
Ki nem sír, hogyha sírok,
S nem nevet, hogyha nevetek,
Ki szemérmetlenségeimen nem pirul,
S ha szíven szúrtak, nem nyög énvelem;
Ki moccanatlan, és nem ad tanácsot,
De mintha folyton csak azt hajtaná:
„Imhol vagyok, semmi nem érdekel."
Tán olyan űr ő, amilyen az űr,
De oly nagy, hogy a Jó s a Rossz együtt
Se tölti meg.
A gyűlölet is belefúl,
S az igaz szerelem belé se jut soha.
Vegyétek mindenem: értelmét mind e versnek,
Nem az olvashatót, hanem mi rajtuk önkéntelen átszüremlik:
Tessék, tessék, hisz úgy sincs semmitek.
S mehetek bárhová a földtekén,
Mindig csak ezt találom
Bennem és kívülem:
A meg nem hódítható Semmit,
Az Űrt, mely meg nem tölthető.
Fordította: Tímár György