A liliomtipró

A liliomtipró

Mindenki csodájára járt a tavaszi virágpompába boruló botanikus kertnek. Közelről, távolról egyaránt érkeztek látogatók; többen, mint az év bármely más szakában. Ilyenkor mutatta legszebb arcát a kert. Az ágyások, a fák és cserjék, a vad területek, a tavak tündérrózsái a szivárvány minden színében pompáztak. Méhek és lepkék szálltak sziromkehelyről sziromkehelyre, friss illat lengte be a vidéket.

A növények különleges elrendezése még látványosabbá tette az arborétumot. A bejárat mellett két oldalt egymás tükörképét adó, szimmetrikus ágyásokat alakítottak ki, bennük tulipánok, nárciszok, gyöngyikék. Az igazán szemfülesek a nem messze álló kilátóra felkapaszkodva (ahonnan a fák virágait testközelből lehetett megtekinteni) észrevehették, hogy a lágyszárúak színes mintákat rajzolnak ki.

Beljebb haladva egyre vadregényesebb, természetesebb képet mutatott a kert. Hagyták a fákat saját akaratuk szerint nőni, a lombok közti résen átszűrődő fény erdei virágokat nevelgetett, itt-ott mutatós bokrok tarkították a tájat. Három tavat alakítottak ki, melyeken pompás tavirózsák és vízitökök úszkáltak lapos, zöld hajókként, a partjukon nádas susogott. S mindezeken túl, a létesítmény legmélyén, a fák ölelő karjai közt állt az arborétum szentélye, ami a legtöbb látogatót vonzotta: a liliomos rét.

A nagyjából kör alakú tisztás káprázatos látványt nyújtott. Egybefüggő szőnyeget alkottak a szellőben lágyan ringatózó, bájos liliomok. Hamvas, visszafogott szirmaik legkevésbé se voltak hivalkodóak, fehérségükbe itt-ott vegyült pasztelles árnyalatú rózsaszín. Aki rájuk nézett, az ártatlan tisztaságot látta bennük. Ezek nem hivalkodó, virító virágok. Egyszerű, szerény, s mégis páratlan teremtések.

Az emberek meghatottan gyönyörködtek e csodában. Szólni is véteknek tűnt ezen a helyen, a harmónia megtörésének. A legtisztább szépség volt ez, amit el lehetett képzelni.

A békés csendben minden közeledő lépteit jól lehetett hallani. A legtöbbek lelke, mire idáig jutottak, átitatódott a természettel, s andalogva haladtak. Alig akadt, aki sietősre fogta volna. Nem sokan kívánkoztak vissza a szükségesnél hamarabb a városok szürke egyhangúságába. Minden itt töltött percet ki akartak élvezni. Persze gyakran akadt kivétel. Most is.

Ruganyos, életteli, mondhatni erőszakos lépések gépfegyversorozata puffant a poros ösvényen. Az illető úgy tűnt, akarja, hogy észrevegyék, hallják a közeledtét. S ezt elérte: sokan fordultak felé bosszúsan, kíváncsian.

Huszonnégy-huszonhat év körüli fiatalember volt. Sudár, délceg alkatú, haja hullámos, fekete, szeme kökénykék, orra apró, hegyes, bőre sápadt, vállai szélesek, törzse karcsú, de izmos. Száját összepréselte, szemöldökét ráncolta, hideg arcáról alig lehetett érzelmeket leolvasni – ökölbe szorított keze s indulatos járása fojtott dühöt sejtettek. Ruházata stílusérzékről tanúskodott: kötött kardigánja alatt ing lapulhatott, melyet gondosan betűrt kordbársony nadrágjába; ezek felett vékony dzseki, nyakán átvetve sál, lábán csukaorrú cipő. Mintha egy divatmagazin címlapjáról lépett volna elő.

Az emberek ösztönösen utat nyitottak neki, s ő ment rendületlenül. Mindenki azt gondolta, megtekinti a liliomokat, esetleg egy-két képet készít róluk, majd ugyanilyen sebbel-lobbal távozik. Vulkánkitöréshez hasonló, gyors zavarásnak gondolták. Merőben más történt azonban, mint amire számítottak.

A fiatalember nem állt meg ott, ahol a poros utat a rét füve váltotta fel. Mindenki megdöbbenésére továbblépett, be a virágok közé. Itt óvatosabbra fogta járását, lassított, majd megállt. Egy darabig nézte a fehér szirmok tengerét, majd lehajolt, és leszakított egyet.

A bámészkodók felhördültek e barbárság láttán. Hozzájuk érni is ódzkodtak, e szelíd növények megbecstelenítése lett volna. Ily erőszakos, önző tettet képtelenség volt szó nélkül hagyni.

– Mit csinál? Hogy képzeli?! – kiáltott fel egy idősebb úr.

Úgy tűnt, az ifjú süket. Füle botját se mozdította, csak állt háttal a többieknek, s elmélyülten tanulmányozta a leszakított liliomot. Forgatta ujjai között, nagyot szippantott illatából, szoborrá dermedve csodálta szerzeményét. Majd váratlanul fordult meg. Egyenesen arra nézett, aki rákiáltott. Ajkán hideg mosoly villant.

– Ez megbotránkoztatott? – suttogta, majd felkacagott. – Akkor figyeld, mi következik!

Elhajította a virágot, majd vad mozdulattal újabbakat tépett le – ezúttal egész csokorral. Ám ezeket már nem csodálta, nézegette, hanem vad mozdulattal a földre szórta s rájuk tiport. Egyre gyorsuló, őrült táncba kezdett: taposta, rúgta, kaszabolta az ártatlan liliomokat, forgószélként tombolt, szemében ádáz fény csillogott. Torkából morgás és eszelős röhögés keveréke tört elő. Emberi mivoltját elvesztette, állattá, természeti őserővé lényegült át; két lábon járó pusztítássá.

A kert látogatói sápadt arccal menekültek, többen sikoltottak fel rémültükben. Pánikba borult arccal igyekeztek a lehető leggyorsabban maguk mögött hagyni a megbecstelenített édent, s csak azért pillantottak vissza időnként, hogy megbizonyosodjanak, az őrült nem követi őket.

Egy ember maradt csak ott, de ő se tétlenül. Határozottan a tomboló fiatalemberhez ment, megragadta, maga felé fordította, s lekevert neki egy hatalmas pofont. Az kijózanította valamennyire az ámokfutót. Tétován megállt. Lihegett.

– Magának elment a józan esze? – kérdezte fagyosan megfékezője. – Nézzen körbe, mit művelt!

A nemrég bájos, meghitt tisztás tetemrehívás színhelyének tűnt. A törékeny liliomok megtépázva, szétszaggatva, csonkán hevertek egymáson. Levelek, szárak, szirmok szálltak a lanyha szélben, s értek földet távolabb, kiterjesztve ezzel a pusztítással érintett területet. A föld is felszakadt pár helyen, barna sárfoltok, a talaj csupasz bőre kandikált ki a fű- és virágtakaróból, méretes rögök sújtottak agyon liliomokat. Az értelmetlen pusztítás megtestesült.

A fiatalemberen nem látszott, hogy bánná vagy megrökönyödne. Lassuló pihegéssel szemlélte művét. Hideg arcán szégyenpír, sajnálat nem ült. Egykedvűen cigarettára gyújtott.

– Megérdemeltem – mondta közben.

– Hogy mondja? – értetlenkedett a vele szemben álló.

– Megérdemeltem. Rászolgáltam. Járt nekem.

– Micsoda?

– Ez – mutatott körbe a réten. – A virágok. Ez a rengeteg virág. Hogy azt tehetek velük, amit akarok. Mintha az enyémek lennének.

– De miért kellett elpusztítani őket? Olyan szépek voltak, maga meg ilyen barbár, kegyetlen módon… Van szíve egyáltalán?

A fiatalember csendben szívta cigarettáját. Majdnem percnyi csend után, távolba meredve szólalt meg újra:

– Mindig virágot akartam, de sose kaptam. Soha. Egy árva pitypangot vagy satnya ibolyát sem. Pedig nagyon vágytam rá… Akartam. Mert szerettem, mi több, bálványoztam a virágokat. Át akartam élni azt a csodát, hogy virágom van, ami csak az enyém, nevelgetem, rendben tartom, ápolom, gondozom, s ő gyönyörűségével hálálja meg. S miközben mindenki, akit ismerek, szerzett virágot, én nem. Sose kaptam. És ez fájt, kegyetlenül fájt. Mint a sebbe szórt só. …El tudja képzelni, mennyire meggyűlöli valaki az imádott dolgot, ha sose adatik meg neki? Undorodni kezdtem a virágoktól. Mert másnak nincs, nekem van. Le akartam szakítani őket, hogy csak enyémek legyen múló pompájuk. Hatalmat akartam felettük, mert hatalmuk volt felettem. Ezért tettem.

– Miért pont itt? Miért ezt a rétet? Oly sok ember szereti…

– A liliomok a legtisztább virágok. Ők voltak a kedvenceim, most őket gyűlölöm a legjobban. Ha érti, érti, ha nem, nem.

Elnyomott csikkjével vert fejfát a liliomok sírjába, majd távozott, akár a dúlva jövő, s hangtalan szétfoszló jégviharok fellegei.