A honfi
Írta: Verebi Éva
Közzétéve 2 éve
Megtekintések száma: 405
A Honfi
Maradni, menni,
válla reszket, a kérdés sír
a kanyargós félúton.
A takaró, éppen csak sorsnyi
fázik a tétova lépések alatt.
Sárgult levelek őszt szitálnak,
még cseppnyit ringat a nyár,
meghúzódnak benne a régi tüzek,
s a regék napszítta szirmai
lüktető homlokán csitítva ülnek.
Meotisz mítosza ered
az erdei homályban,
Nagy Írnok tolla agykérgében
sercegve ér-erecskét rajzol,
egy csodálatos szarvast,
és szarva közé napot.
Vibrál szívén az éji bogár,
s a szentjánoskenyérfa körül
szemébe szikrás csillagot csal
ezer könnyező fény, s karát.
S én tükrödet töröm enyémmel,
ne lássad menni készülő Honfidat,
ki mindig itt volt,
s belőle sok maradt,
de nem akartam látni többé,
néha oly gyönge elődeinkben
utódunk s bánatos önmagam.
Szeretni, nem szeretni,
piroslik fehérben a zöld,
nincs ilyen kérdés, szerelmem.
De engedlek hát, menj csak!
Szóródj szét megint
ebben a keserves világban!
Most is, mint mindig
Te következel, ontsd hát,
űzetve mindenkiért
zabolátlan, sűrű véredet.
Taníts megint,
mert ugyancsak
szükségeltetik,
tedd rájuk kezed,
ha eltaszítnak is,
hogy megmaradjunk,
és megmaradjanak.
Aztán haza várlak,
hisz tudom, szeretsz.
S ha alkonnyal fut
a nappali zsizsege,
hiányaid esténként
majd édesen fájnak,
és ismerve jártadat
könnyülő ágyat vetek
hideg csapások
lázas sebeinek,
mit vándorló szíved
aznap elszenvedett.
Maradni, menni
nincs ilyen kérdés, szerelemem.
Karöltve is nehéz,
de nélküled semmi.