A hermetika foglalata
Írta: Móritz Mátyás
Közzétéve 2 hete
Megtekintések száma: 41
A hermetika foglalata
Ady Endrének, szeretetem, tiszteletem és hálám jeléül
1
Talpon akkor is a reményeim tartanak
ha jól tudom sokszor jobb lenne lenni rossznak
mint azok kik a világra semmit sem hajtanak
kik megtörésemről csak balgán álmodoznak.
Kinek a fejedelme száz és ezer hektárnyi
ismerve súgását és visszhangját énemnek
hiába akarna szerencsétlennek látni
bánkódva hogy a reményeim mivé tettek.
2
Örülve ha tőlem is törleszkedést kapnának
te kedvem nincsen le az ő szintjükre szállnom
vagy maradva meg a hazug szavak rabjának
üldözve csak a hazug és mámoros álmom.
Százszor tanulva meg a legkeményebb leckét
hogy tények helyett a hazugságokat halljam
el sem akarva hinni hogy vannak kik szeretnék még
kik nem dúlják fel a csendem és a nyugodalmam.
3
Kik jól tudják mik nehezednek a lelkemre
akik mellett magam jobbnak érzem és többnek
fáradva bele a sok balga küzdelembe
kinek igazsága ellen ezrek küzdöttek.
Mint aki belülről egyszerre sír és nevet
titkolva el hogy mi minden jut az eszembe
unva a kínos és bús kötelességeket
hogy sorsom én is eszközként teljesítsem be.
4
Kinek álmaimból félelmeket faragnak
hogy azok okozzák a bukásom és vesztem
hogy ne éljek reményeimnek se magamnak
hogy szívedet és szívemet ne is keressem.
Hogy meg én se feleljek már csak a bolondnak
mint aki fontosabb másnak nem is lehetne
hogy ég és föld között lélek nélkül bolyongjak
reményeimet el a legmélyebbre temetve.
5
Hogy én is az árulókkal legyek egálba
nem gondolva csak a mélyre és csak a rosszra
mindent félre remélve mindent félre várva
el a világ leghervadtabb virágaként taposva.
Nem is tudva az életet hogy lehetne kibírnom
mint akit le a mások illúziója rombol
hogy a hangom csak még panaszosabban sírjon
a száz és ezer meg nem értett fájdalomtól.
6
Meg nem ígérve magamnak már semmit szentül
hálálkodójaként mind a harminc ezüstnek
akiért fel a hálaének sose csendül
hogy hősiesen meg már semmiért se küzdjek.
Mint akinek a fényét már te sem hirdeted
mint akit be te sem takargatsz már az éggel
nézve csak a kopott és színtelen díszletet
nyomorogva és sírva mert így rendelték el.
7
Nem is kérdezve hogy mellettem miért mész el
azt gondolva hogy te tudod hogy hol a határ
hogy ne játsszak se hévvel se lelkesedéssel
hogy szívemnek ne is kelljen megnyílnia már.
A segítségeddel véletlenül sem számolva
miközben a jég lassan beszakad alattam
miközben a rendező a lelkemet mészárolja
a legméltatlanabb és hitványabb darabban.
8
Ki helyettem inkább csak a magányt kergeted
a szavaimon fel megbotránkozva jajdulva
nem látva bennem a játszadozó gyermeket
mintha a gyarló ember ember lehetne újra.
Mint akinek a szemében örökre elvesztem
mintha nem éreznél és hallnál és látnál jól
nem is értve lángra magam miért gerjesztem
nem tanulva a sors végzetszerű átkából.
9
Ki az életemet fel százszor borogattam
hogy nevem még se szerepeljen az imádban
átkozva el még feketébben és komorabban
hogy a szépet ne is keressem és imádjam.
Míg te örülsz annak ami körülvesz téged
eltolva mértékét a jónak és a rossznak
próbálva kiverni fejemből az örök eszméket
hogy reményeket ne teremtsek és kormányozzak.
10
Tudva mi a nagy dolog és mi a még nagyobb
nem is értve okát az éktelen ricsajnak
mint akiben fel ezernyi eszménykép ragyog
kiben keresztül újabb kérdések nyilallnak.
Mint aki gondolni megint csak rád akarok
akihez idővel egészen más közöm lett
kit magával rántottak a piszkos áradatok
jegesen tekintve csak rám a fás közönyben.
11
Nem is értve mért nem maradok szürke egérnek
hogy naggyá semmi se legyen bennem hirtelen
hogy én harcba se szálljak és vissza se térjek
hálásan becsülve meg az olcsó hírnevem.
Meg nem is akarva könnyíteni a dolgom
mint aki a gyávaságodban lassan rád unok
nem hagyva hogy kincsemtől bárki megraboljon
hiába törnek rám ezerszám a fátumok.
12
Hogy el azért se tűnjek mint a kámfor mint a vadnyom
hogy az életemben én legyek a kalauz
hogy a lelkem azért is magával ragadjon
mint akit a mások aggodalma mindhiába húz.
Mint akiben fel csak a remények sajognak
kinek az apja a bátorság és az anyja a hit
meg nem maradva testet öltött fájdalomnak
kelve ki a sírból hová az önvád néma átka vitt.