A háztetők havasak
Írta: Toldi Zsuzsa
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 315
A háztetők havasak
Fehér dobozba pakolta bele őket édesanyánk. Jól eldugta a szekrény mélyén, a fogasról lelógó ruhák mögött rejtőztek. A kíváncsi gyermekszemek pontosan tudták, hol vannak. Néha a kiskezek széthúzták a ruhafüggönyt, megérintették a doboz fedelét. Persze ilyenkor nem tartózkodott ott senki sem. Ugyan kik voltak ők? Kik őrizték ott a rejtélyes titkokat? A karácsonyfa díszei. Ők voltak.
Egy éven át lapultak a sötét dobozban, szorosan egymás mellett. Bizony sokat kellett várakozniuk, hogy a ház fényességei legyenek. Pompájukat azonban nem érte el semmilyen tárgy a házban, ez vigasztalhatta őket. Mert nézzük csak meg! Ott van például a szép mozsár, időnként valamit törnek benne. Az esemény azonban hétköznapi és szürke. Igaz, közben a polcon áll, a fény megtörik a szép formájú, aranyozott mozsártesten. De most menjünk csak vissza a dobozba, fedelét vegyük le! Azért is, mert karácsony estéje közeleg.
Ugyan, menj már arrébb! – mocorgott a piros gyöngysor, kit nem bogoztak ki vízkereszt napján kellően.
Összegabalyodva élte a sötét, gubancos életet. Csak remélni tudta, hogy az ügyes kezek majd őt keresik, megtalálják, csomóiból kibogozzák, s újra egyenes lesz. Ahogy körbeöleli a gyöngysor a fát, olyan az, mint ékszer, a női nyak ékszere.
Menjél te! Akkor sem törsz össze, ha elejtenek! – méltatlankodott a piros gömb, nagy levegőt vett, egészen kikerekedett.
Mit gondoltok? – szólalt meg a doboz teljes szélességében fekvő arany csúcsdísz. – Most is piros-arany színt választanak?
Nem valószínű – válaszolta a kis aranyozott harang, aki alig látszott, olyan kis helyet foglalt. – Szerintem most az ezüst-kék következik, de az is lehet, hogy a fehér.
Én! Én szeretnék következni! – kiabált az ezüst dió, aki a harang alatt kuksolt. – Lassan lekopik, szétszóródik rólam az ezüstpor, varázsom elvesztem – fejezte be szomorúan.
Teljesen igazad van! – helyeselt az ezüstsújtás. – Jönnek és mennek a divatok, de a legtündöklőbb mégis az ezüst és az arany.
Tényleg! – kapcsolódott be a beszélgetésbe az egészen kicsi arany gömb, aki érdekes módon egész fényesen csillogott.
A doboz aljához szorult, szinte alig látszott.
- Még az is lehet, hogy az idén a két legvarázsosabb szín alkot majd párost.
- Álljon meg a menet! – méltatlankodott a kék szalag. – A kék akár az ég. Néhány gömb és én, oly egyszerű, oly nemes.
Arról mélyen hallgatott, hogy bizony mennyire összegyűrődött, mennyire hiányzik a vasaló.
Még szerencse, hogy nem laknak köztünk mézesek és horgolt fehérek – jegyezte meg a toboz, ki már megsérült a pakolásban, nem kergetett nagy álmokat.
Különben is haragudott az új divatokra. Legszívesebben piros almát, fagyöngyöt, egy szerény gyertyát látott volna maga körül.
Tudjátok-e, hogy engem mi izgat? – szólalt meg rekedt hangon a legöregebb dísz, a zöld kabátos manó.
Szakálla a szűkös helyen jól összeborzolódott, kabátjáról is leszakadt a gomb. Ő még a régi, fehér-ezüst, sztaniol csomagolású szaloncukrok világából érkezett. Ugyanis tudnotok kell, hogy ebben a dobozban az idő megáll. A mutató csak karácsonytól karácsonyig ketyeg, minden más elveszik a tengernyi időben.
Mi izgat? – próbáltak felé fordulni sikertelenül többen is.
Hát az, hogy karácsonykor esik-e a hó.
Mindenki elcsöndesült, erre senki sem gondolt. A díszek saját magukkal törődtek, miként az emberek szoktak. Csillogásra, szereplésre vágytak, ugyan kit érdekelt, havas-e a háztető.
Karácsony estéje most is bekopogtatott. A dobozban mindenki izgult, forgolódni vágyott, helyet követelt. Valójában a doboz felnyitását várták, és azt, hogy a kéz őket keresse. Kivegye, a fára feltegye. Csak ez foglalkoztatta most a díszeket. A pillanat bekövetkezett. Egy, csak egyetlen szalag búcsúzott. Ő nem is volt említésre méltó, fényes, rózsaszín szaténszalag volt. Nem is értette senki, miért van ott. A fa ezen a karácsonyon csupa-csupa fehér színbe öltözött. Hogy zöld ruháját hová dugta el, azt sejtelmes, karácsonyi fátyol fedte. Egy-két rózsaszín gömb, sok-sok rózsaszín szalag került rá, most így lett.
A dobozbéli rózsaszín szerényen figyelte az újdonságokat. Ugyan őt sosem kérdezték, mégis a doboz lakóihoz tartozott. Karácsony estéjén társaira, a dobozban lapuló díszekre gondolt. Pontosan tudta, most milyen csalódottak, milyen szomorúak. Álmaikba némulnak, s egy újabb évet kell várniuk. Hogy vidíthatná fel őket? Ezen gondolkozott. Majd hirtelen, mindenki meglepetésére nagyot kiáltott.
- Manó! És ti, többiek, ott a dobozban! Karácsonyeste van! Az ablakkal szemközt lettem masni, üzenem, hogy leesett a hó. Az üvegen túl békés háztetőket látok. A háztetők havasak!