A hasadás

A hasadás

1. felvonás: Egy test

A feszes melltartó hangtalanul bomlott ki meztelenül hagyva testemet. A bőrömet izgatóan simogatta a lágy szellő, ami a teremben kergetőzött faltól-falig. Világos tincseim vállaimra borulva élvezték a szabadságot, míg a lábfejeimmel alig hallható neszt keltve doboltam. Szívem a torkomban lüktetett, és már azzal fenyegetőzött, hogy hirtelen megáll, ahogy a szemeimet az egyszerű ajtóra függesztettem várakozóan. Már bármelyik pillanatban ideérhetnek...
Körülöttem még jó pár anyaszült meztelen lány ácsorgott, akik egymással vihogtak, vagy éppen feszülten próbálták minél kisebbre összehúzni magukat, hogy belevesszenek a mindent elemésztő sötétségbe.
A fekete falakkal körbevont teremben az egyedüli fényt a plafonra felszerelt fénynyalábok nyújtották. Ekkor kattant a zár, és néhány öltönyös úr masírozott be, akik elegáns megjelenésüket vörös csokornyakkendőkkel egészítették ki. A teremre rögtön idegőrlő csend ereszkedett.
-Sorakozzatok fel! - hangzott el az engedetlenséget nem tűrő parancs, mi pedig ennek eleget téve egymásnak préselődve álltunk fel a földre mázolt piros vonal mögött. A sárgás megvilágításban fürdő meztelen testünkkel felsorakozva, az urak vizslató szemei kereszttüzében egy piaci malacnak éreztem magam, akit most vizslatnak a vásárlók, és a megannyi koca közül próbálják kiszűrni a leghúsosabbat. És talán részben ez is történt...  Melleim ziláltan le-föl táncoltak, ahogy egyre gyorsabban vettem a levegőt az áporodott teremben. Az urak prédára leső ragadozóként vetették közénk magukat, és testünk minden egyes centiméterét alaposan végigmustrálták. Alighogy elkóborolt hajtincseimet egy határozott mozdulattal kisöpörtem látómezőmből, az urak már rohamosan közel jártak hozzám.
Elégedetlen sziszegések hagyták el szájukat, miközben fintorogva tettek szóvá minden apró anyajegyet vagy ráncot, ami szavukkal élve, elcsúfították a húsunkat. Mintha tényleg csak malacok lennénk...
Mire feleszméltem, már körül álltak engem, és szemeik ide-oda cikáztak, elidőzve bőröm minden pici részletén. Éppen azon voltam, hogy lecsillapítsam dübörgő légzésemet, amikor fenekemet egy hideg kéz ragadta meg.
-Állj mozdulatlanul! - dörrent rám az egyik aggastyán férfi. Éreztem, ahogy a ráncokkal barázdált ujjai sima bőrömön vándorolnak bejárva minden egyes rejtett zugot. Érzéseimet próbáltam minél távolabb száműzni magamtól, amikor még három öregember kezdte el tapogatni kidomborodó melleimet, és csippentették durva ujjbegyeik közé mellbimbómat. Próbáltam máshová képzelni magam, mintha ez csak egy ocsmány lázálom lenne, de amikor egy röpke nyilallás hasított a fenekembe, az kérlelhetetlenül visszaráncigált a kilátástalan valóságomba. Az egyik öregúr megpaskolta a fenekemet. Mégis, hogy merészeli?
A düh abban a pillanatban minden más érzést elfojtva gyülemlett fel bensőmben. A harag eltorzította lágy vonásaimat, és az eddig ügyesen palástolt gyűlöletem majdnem kitört üvegkalitkába bebörtönzött lelkemből, amikor is valamelyik férfi megszólalt:
-Tökéletes! - dörrent csipetnyi csodálattal és egyben mély megvetéssel megkent hangja. A felindulásom abban a minutumban elszivárgott, és döbbenten meredtem a férfiakra.
-Holnap a csarnokban - biccentettek felém, majd sorban távoztak a nyúzott arcú férfiak. 
Én remegő kézzel felkapkodtam ruháimat, és az összegyűlt nők gyűlölködő serege elől kislisszoltam a fojtogató teremből.

...

A csípős szél az arcomba vájt, ahogy a tömött utcán átverekedve magam felé tornyosult az ősi Festőiskola borzongatóan giccses kőépülete. Az egyetemi folyósók labirintusán túljutva bizonytalanul léptem be a műterem kétszárnyú faajtaján. A szellős csarnok középen egy hófehér lepedővel letakart emelvény magasodott, amik körül festőállványok regimentje terpeszkedett. Az ecseteket szorongató fiatal férfi tanítványok kíváncsian szemlélődtek, ahogy a professzor kérésére meztelenül felfeküdtem az emelvényre.
-Mint láthatjátok, ma a női test arányaival fogunk foglalkozni - köszörülte meg hangját a professzor, majd felém fordult: - Hajtsd szét a lábaidat kedves! - húzódott bizarr mosolyra a szája széle.
Szemeimet lehunyva cselekedtem elengedve a fülem mellett a fiúk elégedett tapsolását és röhögését. Néhány szófoszlány, többek között a megrakodott szuka, vagy a felhízlalt sertés, azért így is örökre belém vésődött...Vagy az, amikor valaki bekiáltotta, hogy sokkal jobban mutatnék az ágyában, mint a vásznán. Az elgémberedett csontjaim fáradtan tiltakoztak, amikor már órák óta ugyanabba a pozícióba kellett merevednem. Mint egy szobor, akinek nincs más értéke, csak a teste és a kinézete. Azért, miközben mozdulatlanul feküdtem, szomjas vándorként szívtam magamba a festőtanoncok minden kézmozdulatát és a professzor minden hasznos tanácsát.
Ugyanis kislány korom óta festőnő szerettem volna lenni, azonban a társadalom darabokra törte álmaimat. Hiszen a nők nem tanulhatnak festeni, főleg nem egyetemeken. Így ez lett belőlem... Büszke vagyok-e magamra? Legalább a testem feláldozásával hallgathatom az előadásokat. Ez is valami. Egy jelentéktelen senkiként szívhatom magamba a tudást, és sajátíthatom el a mozdulatokat a tekintetemmel…
...

Az éjszaka fényei különleges pillangókat vetítettek a vásznamra. Az egyetem épülete kongott az ürességtől. Minden néma csöndbe burkolózott. A megfoghatatlan csendet csak az ecsetem alig hallható súrlódása törte meg. A festék omlósan terjedt a lapomon, ahogy kezeim maguktól mozogtak.

2. felvonás: Egy férfi

Gőzölgő kávémat szorongatva csörtettem be a festőcsarnokba, ahol a nemrég felvett lány már az emelvény szélén kuporgott. A diákjaim idétlenül röhögcséltek, ám amikor köpcös alakom feltűnt a teremben, a jelenlétemre szerencsére mindenki elhallgatott. Végre! Miért kell folyamatosan dobhártya szaggatóan rikoltozni? Ráadásul férfiú létre? A nőktől nem is várok mást, hiszen ők csak arra valók, hogy megdughassuk őket. De a fiúktól...
Átvonultam a csarnokon, és egyesével szemügyre vettem a tegnapi alkotásokat. Legnagyobb csalódásomra az egyik szörnyűbb, mint a másik, pedig eddigi pályafutásom alatt most van a legdögösebb modellünk...
Bosszúsan kezeim közé kaptam a naptárat, és kishíján összeestem, amikor eszembe jutott, hogy alig egy hét van az ország legnevesebb művészeti gálájáig. Milyen alkotásokat fogok tudni a nézők szemei elé tárni, amikor a diákok által életre keltett képeket még egy utcán kéregetőnek sem akarnám odaadni? Homlokomon kétségbeesetten futottak össze az egyre mélyebb ráncok, amikor is a sarokban észrevettem egy festményt, aminek sarka kikandikált egy paletta alól. Furcsállva a dolgot odaballagtam, és felemeltem azt. Szinte a lélegzetem is elállt a döbbenettől, ahogy - szemtől szemben - végignéztem az egyik legprofibb technikával kivitelezett, fenségesen elbűvölő alkotáson. Az izgalomtól libabőrös kézzel a magasba tartottam a festményt.
-Kinek a műve ez?
A diákok értetlen szemmel bámultak rám, úgyhogy megismételtem:
-Kié ez a pazar munka? Ez lesz a gála ékköve! - kiáltottam megrészegülve az örömtől. Erre aztán minden kéz a magasba lendült, és egyszerre tört ki a vita a tanoncok között, ugyanis egy megmagyarázhatatlan véletlen folytán, mindenki a sajátjának tartotta a művet.
Ekkor egy légből kapott ötlettől vezérelve megpördítettem a festményt, és a hátoldalán egy név volt olvasható:
- Gracie - suttogtam, és hitetlenkedve a modell felé fordultam, akin a rémület minden egyes lehetséges árnyalata tükröződött.
-Én … meg tudom magyarázni...
-Elég! - ordítottam, majd az első dologgal, ami a kezembe akadt, egy szikével felhasítottam a festményt, és ezt mindaddig folytattam, míg abból nem maradt más, mint színes papírcsíkok egymás hegyén-hátán...

3. felvonás: Egy tó

A lebukó nap utolsó sugarai gyengéden tükröződtek rajtam. A hullámaim erőtlen tajtékokat vetve mosták a partot. Amott, a homokban két női modell pózolt, míg a férfiak, a bortól kivörösödött arccal, őket örökítették meg. Az este beálltára tekintettel a tanoncok összecsapták állványaikat kilögybölve ezzel pár festékfoltot, amik megszínezték a homokszemcséket. Nemsokára már csak a két nő maradt a parton, akik a mólóhoz oldalogtak.
Az egyik meg is mártózott bennem, miközben fojtott hangon beszélgettek:
-Ki fognak rúgni- osztotta meg társnőjével egy szőke fejkoronával ékesített hölgy, aki felhúzott lábakkal legeltette tekintetét hullámaimon.
-Tényleg festettél? - szuszogta a másik gúnyos hangon.
-Igen- sóhajtotta az előző.
-Akkor meg is érdemled! Nem is értem, miért hoztak el téged ebbe a festőtáborba? - tört ki nevetésben a második, majd törölközőjét maga köré csavarva elrohant, magára hagyva az összetört lányt.
A víztükrömre felkúszott a Hold, kivehetővé téve a könnyező lány alakját a fodrozódó hullámaim hátán. A lány egy idő után feltápászkodott, és elindult visszafelé, amikor a lábai előtt megcsillant valami. Egy szike. Látszott, hogy ismerős számára a szike, mert különösen sokáig nézte és forgatta.
Végül a lány karcsú testével habjaim közé lépett, a szikét pedig megmártotta a Hold gyöngyöző fényében, majd torkába lökte azt.
Egy ideig még dobáltam ernyedt testét csillogó habjaimon, majd süllyedő alakját magamba fogadtam.

4. felvonás: Egy festmény

Karcsú mozdulatokkal csorgatták a vásznamra a halványzöld festéket azért, hogy nemsokára egy hideg tárgyat mártsanak belém összetépkedve festékpamacsokkal borított külsőmet. Egy férfi vagdosott össze, akinek szemei összeszűkült odúvá változtak, a lány, aki pedig életre keltett, könnyeivel küszködve támolygott ki a teremből. Ügyetlen papírgurigába gyűrve kuporogtam a kuka alján, amíg az a férfi szét nem hajtogatta fecnijeimet, és egy vászonra nem ragasztgatott. Új, de mégis régi külsőmmel függtem a gála falán, ahol öltönybe bújtatott, magukat fontosnak tartó emberek csodáltak meg. Végül megnyertem a versenyt. “A hasadás”. Ezt a nevet kaptam. Ujjongva tartottak a magasba és a festőnőmet szólongatták. Rajongtak értem. Méltattak. Mind nem érdekelt. Én nem a selyemkesztyűs, aranyórás kezek fogságában szerettem volna csüngeni, hanem a lányéban. A névtelen lány óvatos kezeiben. 
De ő nem jött el. Ő nincs. Én itt vagyok. Színekbe zárva. Örökre. És magamban hordozom a lányt, amíg a pillanatragasztó vaskeze el nem engedi gyönge papírfecnijeimet a vászonról.