A föld remeg!
Megkövesedett vakvágányra visz a sín,
Ahol retúrjeggyel a semmibe érkezőn,
Végtelenbe fordul a halandóság betűje.
Nem a föld remeg, csak fájdalmában sír
Megkötött kezekkel, szabadságra várva
Könnyezőn az élet, keblében sóhaj ül.
Mosolyognak rajta, enyves kezű rémek
Lopták el vágyait, irigység, gyűlölet-bűn
Árad szemfüles fejekből, parázs szemek
Szórják a villámcsapást. Ózon terjeng
Szerte-szét, tapintható a kínzó fájdalom
Földcsuszamlásaiban a néma hallgatás.
Darazsak döngicsélnek, ecetes, savanyú
Cefre fölött megszáradt lőrébe ragadva.
Nem túl messzire szaladva, légy fuldokol
Benne, a röpképtelen lárvák álma, repülni
Messze. Nem a föld remeg, csak az ég
Mereszti körmeit, széllel küzd a viharfelleg,
Végső rohamára készül jeges marokkal.
Halhatatlanságot szülve a lassú elmúlás,
Lassan, de biztosan kileheli a lelkének
Utolsó grammjait, reinkarnációra vágyva
Merül, az örök feledés mély habjai alá.
Már lépni sem bírok, reszkető lábam
Imbolyog, botot dob sarokba a tegnap
Még felhőtlen mosoly. Most meg árván
Fejti meg tétován az elme, napsugár kelti
Fel szeretve elhaló testemet reszketeg.
Hiába nem hiszem, hiába nem hiszed,
Kerekesszékbe kényszerülten; - A föld remeg!