A fényes felhőkarcolókról
Írta: Erik Knudsen
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 486
En strålende skyskraber
Verden er blevet en strålende skyskraber.
I det tyvende århundredes etage logerer vi,
højt oppe over skyerne og de små bjerge.
Se ikke ned! Bliv ikke svimmel!
Jorden er underlig fjern,
et gammelt herregårdsminde,
en ond drøm.
Videnskabsmænd sidder med tilbageholdt åndedræt
og skriver græsk og tegner kurver
i vældige koordinatsystemer.
Statsmænd tænker sig skaldede og tandløse,
og du og jeg tør ikke danse, som vi gerne ville,
tør ikke skråle og synge og bokse,
tør ikke gå på hænder og slå kraftspring.
Vi må ikke forstyrre ligevægten,
ikke bringe tårnet til at vælte
ved unødig støj og voldsomme bevægelser.
Vi ser ud i den tomme luft
og lytter til blæsten,
der piber i vinduer
og skramler i ventiler.
Heroppe i de skinnende glassale
er sang og spil forbudt.
Mystikere og profeter,
poeter og malere,
troldmænd og musikanter
blir pågrebet af uniformeret politi,
og uden rettergang kastet ud af vinduerne.
Tilstedeværelsen af disse femte-kolonne-mænd
er farlig for skyskraber-samfundet.
De spreder trods og modvilje.
Den øverste etage er forbeholdt
folk der retter blikket opad.
Der er ikke plads
for drømmende ynglinge med sænkede øjenlåg
og sangere der klimprer på guitarer
og nynner om perler og rosenbuske.
Om natten stråler det violette lys
ud i himmelrummet.
Stjernerne sender blå signaler til hinanden.
Når stormen tager til,
gynger det vældige hus som et skib på bølgerne,
det knager i korridorer,
døre springer op –
Men de sovende vågner ikke.
Ingen hører når en møtrik løsner sig,
ingen mærker den kolde luft,
der strømmer ind
ad usynlige revner i muren.
A fényes felhőkarcolókról
Fényes felhőkarcoló lett a világból.
Mi a huszadik századi emeleten lakunk,
felhők és aprócska hegyek fölött.
Nehogy lenézz! Még majd leszédülsz!
Olyan távoli a föld,
mint egy tanyasi emlék gyerekkorunkból,
mint egy rossz álom.
A tudósok visszafojtott lélegzettel munkálkodnak,
görög betűket rónak fel és grafikongörbéket
hatalmas koordinátarendszerekbe.
Az államférfiak fogatlanok már, csip-csup kis emberek,
és mi mégsem táncolhatunk kedvünkre,
se ordítoznunk, se énekelnünk, se bokszolnunk
nem szabad, se bukfenceznünk, se kézenjárnunk.
Tilos az egyensúlyt felborítani,
tilos a tornyot ingásba hozni
holmi haszontalan ricsajjal, vad mozdulatokkal.
Bámulunk ki az üres levegőbe,
és fülelünk a szél szavára,
besuttog néha az ablakokon,
bezümmög néha a ventillátorokból.
Itt fenn a fényes üvegcsarnokokban
tilos az ének, tilos játszani.
A prófétákat és misztikusokat,
a költőket és festőket,
a varázslókat és zenészeket
egyszer egyenruhás rendőrök rohanták meg,
és kidobták őket az ablakon jogi formaságok nélkül.
Az ilyen idegen ügynököknek már a puszta léte is
veszélyes a felhőkarcolók magas társadalmára.
Az ilyenek ugyanis csak ellenkezést támasztanak.
A legfelső emeleten: fenntartott helyek
a legmagasabbra tekintő embereknek.
Hogy volna itt helyük
lesütött szemű kamaszoknak,
gitártépő énekeseknek,
virágokról való hóbortos suttogásnak?
Éjszaka ibolyafények pásztázzák be
a világűrt,
és csillagok üzennek egymásnak kék jelekkel.
Viharban viszont,
mint hajó a hullámokon, meg-megroppan a nagy ház
recsegnek a folyosók,
ajtók kicsapódnak –
De az alvók csak nem válnak meg álmaiktól,
senki nem hallja, mikor egy anyacsavar meglazul,
senki nem érzi a hűvös, friss levegőt
beáramlani
a falak láthatatlan hasadékán.
Fordította: Bernáth István
Forrás: www.magyarulbabelben.net