| Gősi Vali  | A fehér csend alatt
Ha már
csak halványan élnek
a fahéjillatú,
vége-nincs,
beszédes mosolyoktól fényes,
világmegváltó esték,
mikor még végérvényesnek hitt kiábrándulásaink
sem tudtak lehúzni az agyagos földig,
és makulátlan, félszeg gyermeki tisztasággal
vallottuk meg a fenyőillatban,
az ünnepi asztal körött
csalódásainkon át is megérlelődött,
újjászülető szerelmeink,
hazugságaink legfeljebb apró,
kegyes füllentések,
könnyű röptű valótlanságok voltak,
mint az elhulló tűlevél,
mit fölkap a fenyőfa alól
és széthord a játszi szél,
ha legbelül csak
végeérhetetlen
fagyos, fehér csönd beszél,
akkor
sötét hamisságaink
kilátszanak a némaság alól,
ráeszmélünk,
hogy ez nem az igazi ünnep,
nem az a meghitt jászol-meleg,
inkább valami
megmásíthatatlan végveszély,
hogy a csípős gyantaillatban
még lángra kap, majd elhamvad
a szeretet.
|
