A döntés
Írta: Zentai Eta
Közzétéve 8 hónapja
Megtekintések száma: 128
A döntés
Napfényes reggel ébresztette, mégis nehezére esett kibújni a langyos ágyból. Szobája most
rejtekhely volt, ahová eldughatta titkát. A titkot, ami még egyedül az övé, de azokhoz a
titkokhoz tartozott, melyek idővel túlnőnek minden elhatározáson, és eluralják az életét.
Megnyugtatta a gondolat, hogy amíg egyedüli birtokosa, tehet vele bármit, akár meg is ölheti.
Erre az eshetőségre rémült gyengeség fogta el.
Megborzongott, ha megosztja azzal, akire szintén tartozik, akkor már nem lesz hatalma
felette, talán a másik majd kényszeríti arra, hogy megtegye.
Émelygése felerősödött, tenyerét meleg hasára simította.
Anyja reggeli gondoskodása elől egy futó csókkal menekült. Egész nap előtte lebegett,
megbántott, értetlen arca. Lelkifurdalása volt, hogy nem őszinte, de a titokról Péterrel együtt
akart dönteni, minden befolyástól mentesen.
Hívni akarta a fiút, de az megelőzte, kérte találkozzanak a szokott helyen.
A beszélgetés után nyugalom fogta el, biztató jelnek vette a váratlan randevút, megérzésnek a
másik részéről.
Kora nyári idő volt.
A még tetten érhető tavasz, a kései rügyek kipattanó zsenge zöldje mind-mind az életről
beszélt. A gondolatot, hogy miért nem szólt azonnal a fiúnak, miért vannak félelmei,
elhessegette.
Kisétáltak a Szigetre, leültek a part menti sétány padjára, és szótlanul nézték a lustán
hömpölygő Dunát.
Meghitten a fiú vállának dőlt, de közben a saját testére figyelt.
Péter egy idő után fészkelődni kezdett, mint aki kívül maradt a lányból sugárzó nyugalom és
békesség körén.
Mikor megszólalt hangja egy empatikus orvoséhoz hasonlított, akinek rossz hírt kell közölnie
a beteggel.
A rövidke mondat, hogy nem akarlak megbántani, azonnal felzaklatta.
A következő, hogy megismerkedtem valakivel, felért egy arculcsapással.
A félve kiejtett szó, hogy beleszerettem, már csak a zsibbadt felületre hullt.
Elhúzódott a fiútól, továbbra is a Dunát nézte, az evezősöket, a part menti fákat, a város
messzi arcát. Csodálkozott, hogy a fiú szavai után nem történt semmi, a világ meg se rezzent,
a földindulás, ami az ő belsejében zajlott, nem volt hatással semmire.
-Ne haragudj! Nem akartalak megbántani, olyan hirtelen történt. – Péter szavai erőtlenek
voltak ahhoz, hogy előhívják a lányból a megértést.
Nem nézett rá, nem szólt, némasága egy idő után kezelhetetlenné tette a fiú számára a
helyzetet.
Nem volt mi ellen védekezni, nem volt mit megmagyarázni, nem lehetett sértődötten felugrani
és sietősen távozni.
Mondj már valamit! – sürgette.
A lány megrezzent, a válla megrándult, fehér arcélét mintha papírból vágták volna ki.
Mégis mit szeretne hallani futott át rajta, mit lehet erre mondani? Talán azt, hogy terhes vagy
suttogott belül egy hang, amire összerándult. Azzal elkéstem némította el.
Péter felállt, szeretett volna túl lenni az egészen.
A lány, látszólagos nyugalma ellenére is érezte, hogy nagyon megsebezte.
Tett pár lépést, mint aki menni készül, aztán mégis visszatért a padhoz.
-Hazakísérlek. – próbálkozott gyámoltalanul.
- Menj el! Kérlek!- hangja halk volt, de határozott.
Péter mintha csak erre várt volna köszönt, és megkönnyebbülten, de rossz lelkiismerettel
távozott.
Azt hitte, ha a fiú elmegy, utat engedhet a sírásnak, ami régóta kaparta a torkát.
Nézte a sietve távozót egészen addig, míg magas alakja el nem tűnt a fák között.
A Nap a felhők mögé bújt, a Duna felől hűvösség csapta meg. Táskája után akart nyúlni, de
képtelen volt rá. Keze olyan görcsösen szorította a pad karfáját, mintha a visszafojtott
marasztalás, amit nem tudott kimondani az izmaiban összpontosult volna.
Szemei szárazon égtek, ijesztő ürességet, és magányt érzett, hogy egyedül maradt a titokkal,
kilátástalan jövőjével, ami nemcsak az övé, de a gyermeké is. Fejében zsongtak a gondolatok.
Van-e joga megszülni a kicsit a másik tudta nélkül?
Dönteni arról, hogy apa nélkül nőjön fel?
Képes lesz-e egyedül felnevelni, hiszen még az önállóságot sem ismeri, anyjával él.
Rémület fogta el mikor eszébe jutott az anyja, aki apa nélkül nevelte fel, és nem győzte óvni
saját sorsától.
A beszélgetéstől, ami otthon várta kiverte a víz.
Későn ért haza, halkan beköszönt, igyekezett gyorsan besurrant a szobájába, de anyja
csalhatatlan ösztöne, ami vele kapcsolatban mindig jól működött, meghiúsította szándékát..
Utána jött, első mozdulatával fényt csinált, és az arcába nézett.
Szakítottatok – foglalta össze tömören a látványt.
Egyetlen szava nyomán valósággá, végérvényessé vált minden, ami elhangzott a Szigeten.
Mellében a nyomás, megállíthatatlanul tört a torka felé, és szabad folyást engedett a
könnyeknek. Anyja tanácstalanul állt egy darabig, majd lekapcsolta a lámpát, és leült mellé.
Nem kérdezett, csak simogatni kezdte, mint kislány korában, ha bánat érte.
Akkor a csend, ami nem volt számon kérő, hanem figyelő, megoldotta a nyelvét.
Nem nézett anyjára, félt, hogy a sötétség ellenére is látni fogja csalódottságát.
Érezte, ahogy a szorosan mellette ülő, ismerős test egy pillanatra megfeszül, majd a feszesség
átadja helyét egy ölelő lágyságnak.
Sokáig ültek szótlanul egymáshoz dőlve, megtámasztva a másikat.
Reggel az ágyában ébredt betakarva, kint már világos volt. Az elmúlt hetek bizonytalansága, a
szakítás fájdalma oldódni látszott ebben a békés reggelben. Tudta, hogy sokáig fog fájni, talán
akkor a legjobban,, mikor kezébe adják a gyermekét, és az első pillantás a kicsi arcra, eszébe
juttat egy másikat. De azt is tudta, jó döntést hozott, mert semmi nem lehet annál rosszabb,
mint nem megszületni annak, aki már él.