A dinnyecsősz háza
Írta: T. Ágoston László
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 322
A dinnyecsősz háza
Amikor feloszlatták Sárrétpusztán a Rákóczi Téeszt, Bogdán Balázs, a volt főmezőgazdász vette meg a falu alatti legjobb földeket. Tehette, hiszen évek óta benne dolgozott, úgy ismerte a szövetkezet egész birtokát, mint a tenyerét. Másrészt meg tehette ezt azért is, mert okos ember volt, fillérekért fölvásárolta a munka nélkül maradt emberektől a kárpótlási jegyeket. Azok meg örültek neki, hogy pénzzé tehetik azt a semmit nem érő papírt, és legalább egyszer-kétszer jóllakhatnak az árából. Mit is kezdhettek volna vele, ha például a Szikora dűlőben, a falutól több mint három kilométerre visszakapják azt a kis darab szántót, amit egykor a nagyapjuktól elvett a téeszcsé? Némelyiknek még egy ásója se volt hozzá, hogy megművelje. Meg aztán a vér se volt már a régi. Az apjuk, nagyapjuk még parasztember volt, aki élt-halt a földért, aki még a virágos kertben is tudott krumplit termeszteni. Nekik nem kellett megmondani, mikor kell elvetni a búzát, vagy kiültetni a görögdinnye palántáit. Az unokák többsége segédmunkás volt a Pestről letelepített gyáregységben. Autóbusz vitte-hozta őket műszakonként, az ablakon keresztül bámulták a határt. A művezető megmondta, mit kell megfogni, hová kell letenni. Megfogták, letették, kész. Megkapták érte a fizetésüket, mehettek a kocsmába inni, meg nyerőgépezni.
Akik a téeszben dolgoztak, azoknak se volt sok gondjuk a földdel. A főagronómus reggel megmondta a csoportvezetőnek, hol kell szántani, mit kell vetni, és elindultak a traktorok. A hizlaldában papíron írták elő, milyen takarmányból mennyit kell bekeverni és odaönteni a malacok elé. A tehénistállóban géppel fejték a marhákat és automata állította be a zsírszázalékot. Ha meg valami gond volt, jött az állatorvos.
Ha ezek után valakinek mégis eszébe jutott, hogy ő azért mégis megpróbálna gazdálkodni, az volt hozzá az első kérdés: „aztán ki, és mivel szántaná föl a földedet?” Mert az igaz ugyan, hogy árverést írtak ki a szövetkezet minden vagyonára, de valahogy mégis minden gép a Bogdán Balázs udvarára került. De úgy is mondhatnánk, hogy az övé lett a gépudvar mindenestül. Honnan vette rá a pénzt? Okos ember meg se hallotta az ilyen ostoba kérdéseket.
Az évek egymás után, gyorsan peregtek, már az évezred is a harmadikra fordult. Nem bővelkedtek, de valahogy megmaradt a falu. Igaz, az erdőt alaposan megritkították, a régi víztározóból is elfogytak a halak, meg a vadásztársaság elnöke is arról panaszkodott, hogy egyre gyakoribb a vadászbaleset. No, nem egymásra lőttek a vadászok. Szó sincs ilyesmiről. Csupán az történt, hogy egyre többen lép-tek vadcsapdába. Tele volt a határ dróthurkokkal, meg acélcsapdákkal. Elmondták, meghallgatták az illetékesek, aztán minden maradt a régiben. Egykor tele voltak az udvarok kacsával, libával, tyúkokkal. Már jóval pirkadat előtt fölverte a falut a kakaskukorékolás. Mostanában már kutyaugatást is alig hall az ember. A baromfit ellopták, a kutyát meg etetni kell.
Bogdán Balázs még emlékezett rá, hogy hajdan micsoda hatalmas görögdinnyéket termeltek a falu alatti zsíros, fekete földsávban. Az a rész emberemlékezet óta a dinnyések paradicsoma volt. Nyaranként kocsi számra hordták onnan a dinnyét a környék piacaira. Sőt olyan is volt, hogy exportra küldték vagonszámra. A szomszéd község vasútállomásán pakolták a Szovjetunióba induló vagonokat. Előfordult, hogy kedvező időjárást hozó években akár húszkilósra is megnőtt némelyik dinnye.
Keresett hát a környéken egy megbízható dinnyés családot, akinek már a dédöregapja is dinnyés volt, és felesbe kiadta nekik azt a néhány hektár földet az utolsó házzal szemben. Nem véletlen, hogy éppen ott, hiszen nagyon jól tudta ő, hogy a saját szomszédjától ritkán lop a szegény ember. Meg különben is ott megy el az út, szemmel tartják egymást. A dinnyéssel eleve úgy állapodott meg, hogy a táblán dolgozó napszámosok mindig kapjanak egy-két dinnyét, hadd lakjon jól este a gyerek. Mert ha nem kap, éjjel visszajön érte, és kétszer annyit lop. A dinnyés kunyhóját a tábla túlsó végében állították föl. Az érés idején kiköltözött az egész család gyerekestül, két hatalmas farkaskutyával. Ők őrizték a dinnyeföld északi felét. A délire meg fölfogadta a gazda az utolsó házban lakó Boda Janit, akit még régről, a téeszből ismert. Egykor raktáros volt az öreg a tehenészetben. A szomszédban lakott a sógora, a másik Jani, a húga embere. Ő meg traktoros volt hajdan. Mindkettő megbízható ember, ha kell segítenek is egymásnak.
Amikor zsendülni kezdett a dinnye, Boda Jani szolgálatba lépett. Esteledvén füttyentett a hosszú szőrű pulinak, a Morzsának, és körbejárták a dinnyeföldet. Előfordult, hogy szembe találkoztak egy-egy suttyó legénykével, akit nadrágszáron csípett a Morzsa. Kicsi kutya, okos kutya, birkaterelésből élt az anyja. Tolvaj legyen a talpán, aki ettől megszabadul, ha egyszer a fogai közé kapja a bokáját, vagy a nadrágszárát. Tudta ezt a csibész is, és inkább nyugton maradt, míg ráparancsol a kutyájára a dinnyecsősz.
─ Ejnye, Pista, már te is? ─ ingatta a fejét Boda Jani. ─ Aztán apádnak javul-e már a lába? Láttam, a minap ott sántikált s doktorék előtt.
─ Hát, hallja, csúnyán elbánt vele az a csapda, de már javul. Szóljon erre a kutyára, mert lerágja rólam a gatyát!
─ Ereszd el, Morzsi! ─ Erre a kutya abbahagyta a morgást, és farkcsóválva körülugrálta a két férfit. ─ Te meg, Pista ─ fordult el a csősz ─ ha már viszed, legalább érettet választanál! Ez még tök. Ott bent, az a nagyobb, már biztosan érett. Kongasd csak meg! Apádnak meg gyógyulást kívánok!
─ Köszönöm, átadom neki. Meg a dinnyét is…
Majd minden éjjel akadt egy-két hasonló látogató. A dinnyecsősz elmosolyodott magában, üzent valamit a tolvaj családjának, és ballagott tovább. Tudta, hogy így jár jobban ő is, meg a gazda is. Hanem egyik éjjel arra lett figyelmes, hogy többen is mászkálnak ─ mi az, hogy mászkálnak? taposnak ─ és elemlámpával válogatnak jócskán bent a tábla közepén. Aztán meg hangos szóval utasítgatják egymást, hol, melyiket kell leszedni. Ami mégse tetszik, visszadobják a többi közé. Akár rá is ugrálnak. Kettő szedte, három meg hordta az út szélén álló autó csomagtartójába.
Hát ezt azért mégse! ─ gondolta magában, és a lábához intette a pulit. Így settenkedtek egészen az autóig. Már éppen le akarták csukni a tele csomagtartó tetejét, amikor rájuk világított és odakurjantott.
─ Hagyd csak nyitva, édes fiam! Hadd lám, mennyit volt pofátok lopni! Különben eladó… Rögtön jön a dinnyés, leméritek a kunyhónál, kifizetitek az árát, és akár még fordulhattok is egyet reggelig.
─ Te viszont most megdöglesz, öreg haver! ─ sziszegte az egyik suttyó legényke, és elindult felé egy magasra emelt baseball ütővel. ─ Itt leszel elhantolva a dinnyeföld közepén.
Nem jutott messzire, mert Morzsa, a kis fekete puli megérezte, hogy nagy bajban van a gazdája, és kegyetlenül kezelésbe vette a támadó bokáját. A másik négy legényke is megindult, hogy segítene a társának. Öten csak elbánnak ezzel a vén paraszttal… Késsel, ujjnyi vastagságú kábeldarabokkal hadonásztak a dinnyecsősz felé, de ezek se jutottak messzire. A kutya szakszerűen rendbe rakta az ő bokájukat is. Úgy elterelgette őket, mint hajdan az anyja a birkanyájat. Boda Jani nem szólt rá, sőt még bíztatta is, hogy a sötétben minél messzebbre hajtsa őket. Azok meg szitkozódva fogadkoztak, hogy úgy is elteszik láb alól. Csak mosolygott rajtuk. Végtére is a dinnye ott maradt, sőt került hozzá egy autó is, amelyiken ott díszelgett a rendszám. A többi a rendőrség dolga. De vajon melyik kölyök vezethette, mert így, a lámpa fényénél egyik se látszott többnek tizenöt-tizenhat évesnél?
A rendőrség gyorsan, precízen dolgozott. Mire megvirradt, már tudták, ki a kocsi tulajdonosa, tudták a fiúk nevét, priuszát, csak az nem volt még egyértelmű, kié az a néhány adag kábítószer, amit a kesztyűtartóban találtak. Mivel valamennyien fiatalkorúak voltak, nem helyezték őket előzetes letartóztatásba, csupán lakcímelhagyási tilalmat rendeltek el ellenük.
A dinnyecsősz másnap fejcsóválva, és szinte önmagán és ezen az egész hülye szituáción mosolyogva mesélte el a történteket a sógorának.
─Nehogy komolyan vedd már ezeknek a gyerekeknek a fenyegetőzését! ─ mondta. ─ Még a seggükön csüng a tojáshéj… De ha ez megnyugtat, szívesen kimegyek veled az éjjel.
Amint hazafelé menet nyitotta volna a kertkaput, egy cédulát talált a kerítésre tűzve: „HAMAROSAN MEGDÖGLESZ DINNYÉS JANI!” Letépte, zsebre gyűrte, nem szólt róla senkinek. Minek idegesítené vele a feleségét? Éppen elég neki, ami eddig történt, meg a hetek óta ágyban fekvő anyja, akit ápolni, etetni kell. Nem több ez az egész, mint éretlen kölykök erőfitogtatása. Az apjuknak jól föl kellene pofoznia őket, hogy megtudják, merre hány kilométer, és legközelebb kétszer is meggondolnák, mivel töltsék az éjszakát. Habár az a kábítószer már nem éppen gyerekjáték… Falubeli csibészek. Ismeri apjukat, anyjukat. Elvigye nekik ezt a cetlit? Régen nem beszélt már velük, nem tudja, mit szólnának hozzá… Elhinnék-e egyáltalán hogy az ő gyerekük tette oda?
Harmadnap este… Szóval kocsmazárás után, inkább úgy éjfél körül járt már az idő, amikor hazafelé ballagott a Füstös Ferkó Vince fia. Volt benne néhány légkörnyi szesznyomás, így aztán elég lassan ballagott. Mondhatni fától fáig. Egyszer csak látja ám, hogy valami furcsa alakok sürgölődnek a Boda Jani háza körül. Mintha az egyik föl is szaladna azon a külső létrán a padlásra, és valami olyasmit kiabált, hogy add már azt a kurva benzint! Megállt, a szemét dörzsölgette. Nem tudta eldönteni, hogy a szesz láttatja-e vele, vagy valóban mászkál valaki a Bodáék padlásán. Aztán hirtelen föllángolt az egész tető…
Vince pillanatok alatt kijózanodott. Elkezdett kiabálni, hogy ég a ház, ég a ház, emberek! Aztán odarohant Bodáék ablakához, és bezörgetett.
─ Ébredjenek, Jani bácsi, ég a ház!
Ingben, gatyában rohantak a környékbeliek oltani a tüzet. Bodáék is csak úgy, egy szál semmiben mentették, ami menthető. Először is az öregasszonyt, az anyósát, aki hetek óta ki se tudott kelni az ágyból. Őt hamarosan el is vitték a mentők, mert füstmérgezést szenvedett. Megérkeztek a tűzoltók is, és mindent eláztattak, amit a tűz meghagyott.
Akkortájt jött hazafelé a motorkerékpárjával Vida Pista. Azt mondja, olyan jó százméternyire látott néhány suhanc gyereket, akik csak úgy álltak ott az út szélén, és bámulták a tüzet.
Másnap a rendőrök az árokban találtak egy benzines kannát, és megtalálták rajta a dinnyetolvaj fiúk ujjlenyomatát is.
Összefogott a falu, meg Bogdán Balázs is kisegítette őket némi pénzzel. A téli fagyok beállta előtt tető került Boda Jani házára. Még a falakat is kijavították, ahol megrongálta a tűz. Az öregasszonyt eltemették, mert a füstmérgezést már nem tudta elviselni a sok egyéb baja mellett.
A bíróság előzetes letartóztatásba helyezte a dinnyetolvajokat, mert megalapozottnak vélte a gyanút, hogy ők okozták a tüzet is. A rendőrség tovább nyomozott, az ügyész, meg az ügyvédek is tették a dolgukat. Mindenki arra várt, hogy a bíróság kitűzze az első tárgyalás időpontját.
Január első napjaiban levágták a disznót a sógorék. Mint minden évben, most is Boda Jani volt a böllér. Áthívták segíteni a szomszédból a Füstös Vincét, mert éjszaka akkora hó esett, hogy ketten csak csúszkáltak a kétmázsás disznó körül. Hárman leteperték, megszúrták, megperzselték, megitták rá a forralt bort. A két asszony mosta a hurkának, kolbásznak való belet, aztán megkóstolták a tölteléket. Mi tagadás, a hurka kissé sósra sikeredett, de hát ők akarták, hogy ilyen legyen. Így is nagyon jókat ettek belőle.
Aznap este is az volt a vacsora pecsenyezsírban sült krumplival és savanyú káposztával. Jani sógor jól belakott belőle, és hajnaltájban arra ébredt, hogy kegyetlenül szomjazik. Félálomban belebújt a papucsába és kicsoszogott a konyhába inni. A konyha ablaka éppen Bodáék házára nézett. Hirtelen nem tudta mi, de ösztönösen érezte, hogy valami nincs rendben. Feltűnően világos volt az ablak. Olyan volt, mintha a nyári nap sütne be rajta. Aztán eldobta a vizespoharat, és bekiabált a szobába.
─ Ébredj, Annus, ég a ház!
─ A mienk? ─ dörzsölgette a szemét az asszony.
─ Nem, a bátyádé.
─ Rosszat álmodtál, Janikám? Az már a nyáron leégett.
─ Ne beszélj nekem butaságokat, hanem gyorsan hívd a tűzoltókat! Én meg fölzörgetem a szomszédokat.
Mire magukra kapkodták a ruhájukat akkora lánggal égett az új tető, hogy alig tudtak a közelébe menni, nemhogy eloltsák. A férfiak havat szórtak egymás kabátjára, úgy próbáltak bejutni a menthető holmikért. Az asszonyok meg csak sírva nézték a pattogva röpködő tüzes cserepeket, hangosan imádkoztak, és átkozódtak. Szidták a gyújtogató kezét.
Amikor elterjedt a hír a faluban, hogy immár másodszor is leégett Boda Jani háza, elkezdték találgatni, ki lehet a tettes. Végtére is a dinnyetolvajok előzetesben vannak. Kinek árthatott még Boda Jani?
─ Na, látod? ─ kiabálta másnap a piacon a fiúk anyja. ─ Erre kössél csomót, Annus, mert hogy itthon sincsenek a gyerekek! Ártatlanul gyanúsítja őket az a sok hülye zsaru…
Bódáék nem vitatkoztak. Összecsomagolták a maradék ingóságukat és elköltöztek a faluból.
A másik Jani, a sógor, akié immár az utolsó ház volt a soron, éppen a szépen virágzó cseresznyefájában gyönyörködött, amikor megállt a kapuja előtt egy autó.
─ Itt lakik a Boda János? ─ kérdezte az utas köszönés helyett.
─ Ott lakott a szélsőben, amelyik leégett ─ válaszolt a sógor.
─ És most hol lakik?
─ Elköltözött. Nem hagyta meg az új címét.
─ Nem baj ─ bólintott rá az autós. ─ Majd mi megtaláljuk!