Tóth Árpád
1886. április 14-én született Aradon a Sarló utca 51. szám alatti házban. Édesapja Tóth András szobrász volt, édesanyja Molnár Eszter, egy aradi ács-segéd leánya.
Az apa megszállottja volt Kossuth Lajos és a szabadságharc emlékének, élete folyamán több különböző város főtere számára készített Kossuth-szobrot,
ennek köszönhetően a család eleinte jólétben élt.
A gyermek Tóth Árpád gyenge testalkatú fiú volt, a tüdőbajra korán hajlamos. Eleinte a rajzolásban mutatott tehetséget, apja ezért rajztanárnak szánta.
Később azonban Kardos Albert hatására az irodalom felé fordult.
1889-ben a család Debrecenbe költözött. Árpád gyermekkorát itt töltötte, 1896 és 1904 között a reáliskolában végezte középfokú tanulmányait,
szorgalmas és jó tanuló volt. 1900 augusztusában Párizsba látogattak édesapjával. 1903-ban az iskolai önképzőkör elnöke lett, 1904 júniusában színjeles eredménnyel érettségizett,
majd szeptemberben apjával néhány napot Bécsben töltött. Ezután egy évig otthon időzött, majd 1905 nyarának elején latin–görög kiegészítő érettségi vizsgát tett.
1905–1909 között a budapesti egyetemen magyar–francia szakos bölcsészhallgató volt. Ekkor ismerte meg az új irodalmi törekvéseket. 1908-tól a Nyugat munkatársaként dolgozott,
mely közölte a verseit.
Az egyetemet még nem végezte el, amikor a családját megaláztatás érte, amely anyagi romlást is hozott: édesapja debreceni Szabadság-szobrát élesen bírálta a szakmai kritika,
és ennek hatására a helyi publicisztika is, minek következtében a hatóság leromboltatta a kontármunkának minősített emlékművet.
Az apa ettől fogva magával meghasonlott, komor emberré lett, s mindez a család életére is nyomasztóan hatott, ugyanis a hivatalosan is kontárrá minősített művésznek újabb megrendelésekre
nem volt kilátása. Ezt követően Tóth Árpádnak kellett eltartania családját, így felhagyott tanári ambícióival, visszaköltözött Debrecenbe, és októbertől a
Debreceni Független Újság színkritikusa lett.
1911 őszén a Debreceni Nagy Újság munkatársa lett, azonban a lap két év múlva megszűnt. 1913-ban ismét anyagi nehézségei adódtak, szeptemberben Budapestre ment,
ahol házitanítói állást vállalt. Bródy Sándornak, a Magyar–Osztrák Szénkartell elnökének két gimnazista fiát tanította havi 80 koronáért.[4]
Ebben az évben jelent meg első verseskötete is Hajnali szerenád címmel. 1913 őszétől 1915 őszéig Popper Ferenc debreceni építésszel lakott együtt.
Csak nehezen talált szerkesztőséget, de már ekkor kiderült, hogy tüdőbetegségben szenved. 1915–16-ban többször felkereste a tátrai hegyvidéket, tüdőbaját gyógyítani, a költségeket Hatvany Lajos állta.
A háborús izgalmak miatt kimerült, lefogyott, 1916 nyarán, mindössze 57 kilósra.
Lichtmann Annát, egy debreceni postaellenőr lányát közös ismerősük, Annus barátnője mutatta be a költőnek a Piac utcában a városháza előtt. Hónapokkal később, 1911 nyarán
újra találkoztak a debreceni pályaudvaron, ekkor kiderült, hogy mindketten Svedlérre tartanak nyaralni. Lassan szerelem kezdett kibontakozni köztük,
majd 1917. május 10-én Debrecenben feleségül vette, összeházasodtak. Csak polgári esküvőjük volt, a költőt egyházi szertartásra nem lehetett rávenni.[5]
1918-tól Hatvany újságjának, az Esztendőnek volt segédszerkesztője, s a Vörösmarty Akadémia titkárává választották.
A proletárdiktatúra köszöntésére ódát írt (Az új Isten), miután a magyarországi Tanácsköztársaság megbukott, költészetén is a szomorúság lett úrrá.
Jó ideig nehéz körülmények közt kellett élnie, az öngyilkosság gondolata is felmerült benne.
1920-ban született meg lánya, Tóth Eszter költő, aki 2001-ben hunyt el. Tóth Árpád 1921-ben Az Est munkatársa lett, „színes” híreket és politikai glosszákat írt a lapba.
1922-ben jelent meg az Öröm illan c. verseskötete 1000 példányban, famentes papiroson, amelyből 50 számozott példányt a költő saját kezűleg írt alá.[6][7]
Az 1920-as évek végén lassanként súlyosbodott betegsége, több alkalommal időzött Újtátrafüreden gyógykezelés céljából. 1928-ban már a Tamás utcai szanatóriumban kezelték.
1928. november 7-én hajnali egykor, mindössze 42 évesen hunyt el tüdőgümőkórban. A Farkasréti temetőben helyezték örök nyugalomra, búcsúztatóján Babits Mihály tartott beszédet.
Költői világképe rendkívüli homogenitása - Babits is így dicsérte: „mint egy szent jóságú égitest, mindig a fényes oldalát fordította felénk” -
1918-ig mint korjelenség, korélmény, némiképp kordivat jelentkezik. 1919 elején a történelmi események hatására rövid időre a nietzschei életöröm váltja fel,
hogy aztán haláláig tartó nagy költői korszakában saját létélménnyé dolgozza át a lemondás és fájdalom schopenhaueri gondolatát.
A világképnek megfelelően a meghatározó műfaj az elégia. A hangnem, a hangfekvés pedig a borongásé.
Stílusára a szecesszióval rokonított impresszionizmus a jellemző; a világ állóképekben való megragadásának igénye.
Kedvenc stíluseszköze pedig a szinesztézia, mely a világ teljes hangulati és érzéki felfogásának igényéből fakad.
Verselése gazdag, tudatos; sajátos versformája a 7/6 vagy 6/7 osztású jambikus sorok, a nibelungizált alexandrin vagy kortársi elnevezéssel Tóth Árpád-vers.