Jean Racine

XIV. Lajost "Napkirály"-nak nevezték, ma is ígz nevezik. Versailles-i palotája utánzandó példa volt szerte a világban. Az illemszabályok, a táncok, olyanok voltak, ahogy Versailles példát adott. 
A művészi és irodalmi ízlés, a stílus mindenütt a Napkirály körére figyelt. A kultúrtörténet ezt a korszakot barokknak nevezi.
Franciaországban a barokk nemcsak folytatta a reneszánszot, de az ókor stíluseszményét annyira a magáénak tudta, hogy a klasszikus eszmény követését klasszicizmusnak nevezte és nevezzük ma is. 
A francia reneszánsz legfontosabb irodalmi-költői köre, amely a nagy csoportú csillagkép után "Pléiade"-nak nevezte magát, stílusiránnyá formálta a klasszicizmust.

Ennek a Pléiade-nak egyik művelt költője, Étienne Jodelle Arisztotelészt tanulmányozva és Szophoklész tragédiáit példáknak tekintve ókori tárgyú tragédiát írt. Az utódok azután Jodelle-t tekintették példamutatónak, és a XVII. században szent előírásoknak tekintették az ókori drámák félreértett, elmerevített formai szabályait. Versailles ennek nyomán klasszicizáló drámákat várt el, amelynek szabályait kötelező törvénykönyvvé szerkesztette Boileau-Despreou, aki költő is volt, kritikus is volt, szatirikus gúnyolódó is volt, de mindenekelőtt a dráma és a színház törvényhozója. Amit ő szabálynak állított, az úgy hatott, mintha maga a Napkirály rendelte volna el. Aki eltért az előírásoktól, annak a drámáját vagy be se mutatták, vagy a kritika és a közízlés hamarosan megbuktatta. 
Ez a szabályzat a hely, az idő és a cselekmény legszigorúbban vett egységét követelte meg. Tragédia esetében be kellett tartani az öt felvonást, a dialógusok és monológok párrímes alexandrinusban gördültek. Ezek mellett számos kisebb-nagyobb tilalom nehezítette a drámaköltők alkotómunkáját. Boileau véleménye éltetett és gyilkolt. A király és az udvarbeliek pedig elvárták, hogy szabályszerű drámákat mutassanak be Versailles-ban, az udvari színházban és Párizsban is, a városi színházban. És már az első ünnepelt szerző körül is heves viták vonták kétségbe, hogy olyan-e a bemutatott dráma, mint ahogy az Udvar ízlése és Boileau ítélete elvárta. 
Ez az első sikeres szerző a francia klasszicizáló dráma fő alakja, Pierre Corneille volt, a vitákat kiváltó dráma pedig a "Cid". A szerző és műve azóta is halhatatlan, de legalább annyian ócsárolták és elvétve ma is ócsárolják, mint ahányan dicsőítették és dicsőítik. 
Igen kevés olyan drámát mutattak be akkoriban Versailles-ban és Párizsban, amelynek hibátlanságát Boileau is elismerte. Ha ilyen akadt, általában felettébb unalmas mű volt.

Aztán megjelent a színpadon egy fiatal költő drámája, amely minden mozzanatában követte Boileau szabályait, és olyan siker volt, hogy közönség, kritika és maga Boileau is közösen ünnepelte, és Corneille azonnal megérezte szerzőjében a legnagyobb ellenséget. A fiatal költőt Jean Racine-nak hívták. 
Racine mindössze 12 drámát írt, de még az utódok utódai is őt tartják a legjobb francia drámaírónak.  Ugyanúgy fő alakja a francia drámának, mint Shakespeare az angolnak. 

Módos polgárcsalád gyermeke volt. Korán elvesztette szüleit. Lelkiismeretes gyámja nemcsak örökségére vigyázott, de neveltetéséről is körültekintően gondoskodott. A janzenisták középiskolájában Jansen liège-i egyetemi tanár, yperni püspök tanítását követték: Szent Ágoston tanait felújítva tagadták a szabad akaratot, közelítettek a természettudományos gondolkozáshoz. Ezzel azonban sok mindenben megegyeztek Kálvin tanaival, mégsem szakadtak el a katolikus egyháztól, ezért csak gyanúsak voltak, de nem eretnekek. Pascal is janzenista volt. Racine-tól is azt várták el, hogy tudós és filozófus lesz. Azonban még nem volt 16 éves sem, amikor ódájával megnyerte a Napkirály jeligés pályázatát, amelyet házassági évfordulója megünneplésére írt ki.

Racine nem tanító, még kevésbé pap kívánt lenni. Versének sikere után remélte, hogy elismert költő lehet Versailles-ban. Tizenkilenc évesen jelentkezett az udvari hivatalnál, ahol örömmel fogadták és el is várták, hogy tollával ékeskedjék az udvari életben. Megismerkedett az ünnepelt Corneille-jel, aki úgy fogadta, mint tehetséges tanítványnak való ifjút. De számára fontosabb volt, hogy összebarátkozott a szintén nem nemesi származású Jean-Baptiste Poquelin nevű íróval, akit a színházak színésznői, és utóbb mások is "Lágyhangú"-nak, vagyis franciául Molière-nek nevezték.

Molière író, költő, kitűnő komikus színész, ha kellett rendező és idővel színigazgató volt. Ők ketten akkor is barátok maradtak,amikor mindketten sok mindenkitől elkülönültek. Például Corneille-től is, aki egyre irigyebb lett Racine sikereire, és igyekezett akadályozni.

Racine alighanem Corneille és Molière biztatására próbálkozott a drámaírással, és mert jó tanuló maradt, nemcsak az addig sikeres drámákat tanulmányozta végig, hanem Arisztotelész mellett Boileau elmélkedéseit és tanácsait is alaposan megtanulta. Így első drámája után maga a mindenkinél tekintélyesebb Boileau is hibátlan szerzőnek minősítette. Első, Nagy Sándorról szóló drámája még nem jelentős alkotás, de formailag hibátlan, s a nyelvezete is igen költői, és a nézők és a kritikusok, valamint a színház is várta a következőt. 
Ez pedig az egymást gyilkoló Oidipusz-fiakról szólt. 
Racine a legfontosabb előkészítők sorába tartozik: a sokkal későbbi pszichológiai iskolák nem egy felismerését Racine már pedzette drámáiban.

Nyolc drámája közül az egyetlenegy vígjáték, szintén görög téma újraábrázolása ("A pereskedő"), a többi tragédia, akkor is, ha nem mindegyik végződik halállal. A "Bérénice" előszavában fejti ki, hogy a tragikum nem okvetlenül halálesetben nyilvánul meg. Egy remény szomorú elmúlása, egy magas hőfokú bánat, egy csalódás, lehet olyan tragédia, mint egy mindent lezáró halál. 

A Napkirály, aki nemcsak elviselte, de szinte elvárta Molière gúnyolódását, még szabadszájúságát is, Racine olykor komoly hangú kritikáját indulatosan fogadta. 
Már az is sértette, hogy az "Iphigenia" című drámában Achillesz nem veszi le kalapját a király, Agamemnón előtt. Azután valamikor a "Phaedra" zajos sikere után valamin úgy megsértődött, hogy közölte: "Racine, nem kívánom többé látni." Az illem formaságaival oly sokat törődő költő megértette, hogy ez kegyvesztést jelent. Elhagyta Versailles-t, Párizst is, családjával visszavonult vidéki birtokára. 
Anyagi gondja nem volt. Eleve is gazdag örökös volt, s drámái sikere öregbítette jómódját. Vidéki magányában, családja körében teológiai, filozófiai, olykor dramaturgiai elmélkedéseket írt. A király nem hívta őt, ő pedig nem igyekezett visszakerülni a királyi kegyekbe.

Újabb drámát egy sajátos véletlen folytán kezdett írni. Két leánya a saint-cyri leánynevelő intézetbe járt. Ide a legelőkelőbbek és leggazdagabbak adták serdülő leányaikat. A híres iskolát vezető nővérek jól tudták, kinek a gyermekei a Racine leányok. És amikor egy tanév vége felé szokásos iskolai ünnepélyre készültek, amelyen a szülők is meg szoktak jelenni, a leányok útján megkérték a híres írót, hogy írjon nekik egy vallásos-áhítatos ünnepi játékot. Racine-nak kedve is támadt erre, nyilván már hiányzott is neki, hisz régóta nem írt drámát. És megírta az Ótestamentum ismert hősnőjének, Eszternek a történetét. A perzsa királynévá emelkedett zsidó lány megmenti veszélybe jutott népét. - Ez az "Eszter" nem tragédia, hanem ünnepi játék, áhítatot keltő költői kórusdráma. Az iskola örült neki, a leányok lelkesen betanulták. Híre eljutott Versailles-ba is. És a király kíséretével együtt elment az iskolai bemutatóra, mint egy új Racine-premierre. Racine nem jött elő, a színpad mögül figyelte az előadást is, a meglepő vendégeket is. Hiszen a király azt mondotta egykor, hogy "nem akarja látni". - De az előadás végén, a tapsok után a király maga elé hívatta a szerzőt. - Hosszas beszélgetés kezdődött, senki más nem volt jelen, senki se tudja, miről beszélgettek. Annyi bizonyos, hogy Racine visszament a birtokára, a király visszament Versailles-ba. Soha többé nem találkoztak. De most már az otthoni magányban a költő megírta utolsó tragédiáját: az "Athalie"-t, amely egy zsarnok királynőről szól, akit leghívebb emberei az ország és a nép érdekében megölnek. A színház nem merte bemutatni, de ezt megtudta a király, és leüzent a színháznak: megparancsolta, hogy igenis mutassák be az ő engedélyével. Be is mutatták, a kritika egyetlen szót se szólt róla. Nemhogy Racine életében, de a király haláláig csend volt körülötte. Se jót, se rosszat senki nem mert mondani. Azután a forradalmat előkészítő felvilágosodásnak ez lett a kedvenc Racine-drámája. Amikor mintegy száz évvel az "Athalie" bemutatása után kitört a nagy francia forradalom, sokan mondogatták, hogy a forradalom és a király lefejezése az "Athalie" bemutatásával kezdődött.
Racine pedig azóta is a drámatörténet egyik főszereplője.

(forrás: mek.oszk.hu)