Gunnar Ekelöf
Bengt Gunnar Ekelöf (1907. szeptember 15., Stockholm – 1968. március 16., Sigtuna) svéd költő és író volt. 1958-tól a Svéd Akadémia tagja, az Uppsala Egyetem tiszteletbeli filozófiai doktora 1958-tól, több költői díj kitüntetettje.
Gunnar Ekelöföt Svédország első szürrealista költőjének nevezik. sent på jorden ("későn a földön") című, 1932-ben megjelent, első kötetének verseit 1929–1930-ban, páriszi tartózkodása idején írta. Ez a kötet annyira szakítoitt a konvenciókkal, hogy nem vált széles körben elfogadottá, és saját szerzője is úgy jellemezte, hogy egy öngyilkos, és apokjaliptikus gondolatokkal teli korszak eredménye volt. Egyféle értelemben mégis irodalmi forradalomként tartható nyilván, mint Edith Södergran Septemberlyran című kötete egy tucat évvel korábban. Ezután Ekelöf a romanticizmus felé fordult, és jobb kritikákat is kapott második, Dedikation (1934) című kötete. Mindkét kötetre hatott a szürrealizmus áramlata, mindkettőben heves és olykor lázas képek áramlanak, letörve a szintaxist és a hagyományos költői nyelvet. Mindkettőben megjelenik az anarchizmus ("vágd föl a hasad, vágd föl a hasad, és ne gondolj a holnappal", fut a sötéten humoros refrén a sent på jorden fanfár című versében; amelyben egyébként nincsen nagy betű). Ez az eltökélt végletesség a személyiségből ered. Bár felső osztályból származott, Ekelöf soha sem érezte oda tartozónak magát. Apja mentálisan volt beteg, és amikor meghalt, édesanyja ismét férjhez ment. Ekelöf erősen elutasította nevelő apját, és ennek folyományaként anyját is. Anders Olsson kritikus Ekelöf költészethez fordulását úgy írta le, mint az egyedüli lehetőséget, amely nem üresíti ki a nyelv és az elme tereit.
A Färjesång (1941), T.S. Eliot, hatását mutatja, akinek East Coker című versét Ekelöf fordította svédre. Ez a vers a keleti költészet hatásait tükrözi, és a Második Világháború sötétségét. Ezt elfogadott művek sora követte, a Promenader (1941, "Walks") prózája, a kiábrándult Non Serviam (1945) és az Om hösten (1951, "Ősszel"). Ez utóbbi tartalmazza a jól ismert "Röster under jorden" ("Föld alatti hangok") című verset. A Strountes (1955) - svédül a "strunt" "értelmetlenség"-et jelent - Ekelöf visszatért az irodalmi konvenciók elleni hadjáratához, a jelentés nélküliséget kutatva. Szójátékaival mutatta be, hogyen keletkezhet értelem az értelmetlen szövegekből.
1958-ban Ekelöf a Svéd Akadémia tagja lett. Az En Mölna-elegi ("Mölna Elégia", 1960), egy hosszú elégia, amelyet Ekelöf a 30-as években kezdett írni, szabad asszociációk, hangulatok és emlékek személyes gyűjteménye intertextuális kapcsolatokkal Emanuel Swedenborg, Carl Michael Bellman, August Strindberg, Edith Södergran, és mások munkáihoz. A költemény a prousti emlék témát járja körül, és Ekelöf leginkább joyce-i munkájának tartják. Jó kritzikákat kapott.
Utolsó munkái, a Dīwān över Fursten av Emgión (1965, ``Diwan on the Prince of Emgion``), Sagan om Fatumeh (1966, "Fatumeh története") és a Vägvisare till underjorden (1967, "Alvilági útikönyv") trilógia volt bizánci témára. A trilógiát egy 1965-ös izmiri és isztambuli utazás inspirálta. A Dīwān över Fursten av Emgión Emgión hercegének történetét meséli el, aki résztvett a Manzikerti Csatában, elfogták, megkínozták, megvakították, majd tíz évre bebörtönözték Konstantinápolyban. Hazafelé tartó útján a Herceg találkozik egy furcsa asszonnyal, aki segít neki vakságában. Ezért a kötetéért Ekelöf a Nordic Council Literature Prize-t kapta 1966-ban.
Ekelöf 1968. március 16-án halt meg.