Gáspár Imre Apó

Jövőre hetven éves leszek. Városban gyerekeskedtem, nőttem föl, negyed századdal ezelőtt "elfalusiasodtam". Az én nemzedékem legtöbb tagja, ha máskor nem, középiskolás korában. pláne ha szerelmes, rátalált a világ-virág rímpárra és elkezdett verseket írni... környezetében erre általában talált biztatást... A fejlettebb önkritikával bírók, s a szerencsésebbek azután ezt pár éven belül abbahagyják, vagy kinövik... Nekem, -bár enyhe diszgráfiám miatt erre a többieknél komolyabb esélyem volt,- ez nem igazán sikerült... Különböző okoknál fogva különböző noteszekben újra meg újra "bűnbe estem"... Volt hogy évtized is eltelt "sine linea", volt, hogy naponta több is létrejött... A vers olvasás azonban mindeközben folyamatosan szenvedélyem volt, és a versformák is fölkeltették a figyelmem... Nem mondom, hogy mindegyiket műveltem, de epigrammától elégiáig, rubáitól limerickig, balladától szonettig,sok mindennel "kokettáltam" sőt az utóbbi évtizedben rákaptam a haikura is... Pár évig hozzám hasonló város-közeli rokon lelkekkel egy irodalmi kört is alkottunk, egymást olvastuk, értékeltük... A versbarátok nagy szerencséjére nem vagyok grafomán, ezért sok gondolatom nem jut el a papíríg... Ugyancsak fékez olykor, a "nem is biztos, hogy jók ezek" és a "ki olvas ma verset" gondolata. Vagy másfélszáz vers egy számítógép csere áldozata lett... Kötetem nincs, ilyen olyan periodikákban jelent meg egy pár sorom... Pár éve Salgótarjánban véletlenül rátaláltam egy vers-író pályázatra, neveztem, megnyertem... Ha költő volnék, van bennem egy erre az "állapotra" egyáltalán nem jellemző tulajdonság: Tudok verset NEM írni... Is.