Zéró összegű játszma

Zéró összegű játszma

Kinyitotta a szemét és azonnal rájött, mi zavarja. Bea nem feküdt mellette.
Teaillat lengte be a szobát.
Felpattant, magára kapta a köntösét, az övet már az előszobában kötötte szorosra.
Bence a konyhaasztalnál ülve lóbálta a lábát, Beát figyelte, ahogy az joghurtot kanalaz a müzlistálkájába.
– Szia, apa! – villantotta rá foghíjas mosolyát a gyerek, mire ő mellé sietett, és puszit nyomott a hajába.
– Mondtam, hogy megcsinálom – fordult a neje felé.
– Elégszer csináltad, itt az ideje, hogy átvegyem. Elvégre ez női munka.
Mióta érdekelnek a női szerepek, tolult a nyelvére a gondolat, de visszanyelte.
– Nem kértem, hogy vedd át. Örömmel csinálom.
Bea letette a müzlistálkát Bence elé, közben csalódott tekintettel nézett Ábelre.
– Csak szerettem volna, ha kialszod magad. Bence nagyon korán kel és hát… így van pár ráérős percem vele.
A konyhaszekrényhez lépett, hogy terítéket vegyen elő magának, mire Bea a hűtőhöz sietett és kitárta az ajtaját.
– Mit kívánnál? Van még a tegnapi körözöttből, van dán szalámi, pár szelet son…
– Körözött jó lesz.
– Milyen zöldséggel?
– Add csak a körözöttet.
Hallotta magát, az egyre pattogósabb mondatait, és érzékelte a kettejük közé feszülő indulatot. Végigsimított a tarkóján, hogy megnyugtassa magát, ujjbegye rátalált a csonka tincsei alá kúszó varrat szélére. Az utolsó cseppre a pohárban. Elfintorodott a hasonlaton.
– Még mindig fáj? – Bea bűnbánó arckifejezése azonnal visszalökte az eredeti lelkiállapotába, csak forgatta a szájában a falatot, amit végül teával sikerült lekísérnie a torkán.
Bea hozzádörgölőzött, amikor lerakta elé a bögrét. Ábel figyelte, ahogy kiegyenesedik, és közben megfeszül a mellén a hálóing. Ugyanazok az idomok voltak, amelyekért tíz éve rajongott, és amikért érdemes volt a józanabb pillanatokra várni. Tenyere a nő derekára simult, de a kellemes bizsergés helyett csak a falat keseredett meg a szájában. Ilyen gyenge ő? Bea meglibbenti előtte a csípőjét és máris kapitulál?
Tekintete a faliórára vándorolt.
– Tíz perced van elkészülni – figyelmeztette Bencét, aki eltolta magától a kiürült tálkát, és lustán kászálódni kezdett a székről, de az anyja szavai megállították.
– Majd én elviszem, úgy ráér lassabban készülődni.
– El tud készülni tíz perc alatt is.
– Minek, ha nem muszáj? Minek legyen a kelleténél többet a suliban?
– Hogy játsszon a barátaival.
– Nem akarok velük játszani – vetette közbe Bence.
– Inkább mennél anyáddal? – Árulásként élte meg a fia reakcióját, és ez ott feszült a hangsúlyában. Igazságtalan volt az is, ahogy Bea viselkedésének változása ilyen rövid idő alatt szétrobbantotta a közte és Bence között szövődött egységet. Nem várt választ a fiútól, és nem akarta tovább húzni a vitát sem. Nem volt felkészülve rá. Megszokta az irányítást, hogy két mondat után szétcsúszik Bea fókusza, és rámarad minden. De mielőtt kimenekült a helyzetből, a megszokás megszülte az utolsó kérdését.
– De ugye figyelsz rá, hogy ne késsen el?
Bea letette a kést, amivel gyümölcsöt aprított Bence ételhordójába.
A múlt hónapban még az sem érdekelte, mi célt szolgál ez a doboz - futott át Ábel agyán.
– Bízhatnál kicsit bennem! – mondta fájdalmas szemrehányással Bea.
Bízhatnék, gondolta ő is, és ujjai megint a tarkóján lefutó varratot keresték. Nem volt szándékosság a mozdulatban, mégis látta Bea tekintetében, hogy neki is sikerült bevinnie egy ütést.
A villamosmegállóban a járdasziget mellett elhaladó autókat figyelte. Az elmúlt napokban órákat töltött annak a számolgatásával, hogy a neje új életvitele folytán megmaradó összegből mikor és milyen autót tud majd venni. Beát hibáztatta azért, hogy tömegközlekedéssel kell járnia, így hordja Bencét edzésre és különórákra, ám most új hang költözött a régi kánonba: miért akarna ő itt a belvárosban a benzingőzben araszolni, s a járókelők és a többi sofőr idiótasága miatt szitkozódni? Ha megvenné az autót, vajon mennyit használná?
Begördült a tizenhetes. Fellépett a peronra, és a táskáját maga mellé helyezve elfoglalt egy dupla ülést.
– Jaj, hát hiába kiabáltam a neved!
– Tessék? – Önkéntelenül nyúlt a táskája után, hogy szabaddá tegye az ülést maga mellett, aztán a valószerűtlen helyzet egy csapásra értelmet nyert: a felette álló alak a nagynénje volt. – Hilda!
– Megint rosszul sikerült az éjszakád? – vizsgálgatta a mellé telepedő nő.
– Inkább a reggelem.
– Tudod, hogy felnézek rád azért, amit megteszel a családodért, de talán el kéne gondolkodnod azon, hogy Bence nem érdemel-e többet. Egy életre kihat, ha szenvedélybeteg mellett nő fel.
Válaszolni készült, de Hilda még nem fejezte be.
– Persze te is tisztában vagy ezekkel a dolgokkal, de én aztán tudom, milyen könnyű újra és újra visszacsúszni ebbe a szituációba, mert az ember azt képzeli, felelősséggel tartozik a másik emberért, és ettől elkorcsosul a prioritása. Anyád is aggódik, csak nem mondja.
Egész munkaidő alatt a reggeli találkozáson járt az esze. Vajon miben van igaza Hildának? A gyerek a legfontosabb. A gyerek, akit Bea sosem akart igazán, aztán elhanyagolt, most meg úgy tesz, mintha az ő, Ábel szerepe csak eddig tartott volna, megőrizte számára Bencét, Bence számára pedig a gyerekkort, és most kivenne a kezéből mindent, ellopná a meghitt perceket, szétzilálná az egységüket, és magához édesgetné a fiát.
– Bedobunk valamit? – invitálta Márk, az egyik kollégája a nap végén, amikor a kabátjukat vették fel.
Zsigerből hárított, mire a szintén mellettük készülődő Márton megjegyezte:
– Az előbb azon panaszkodtál, hogy Bea jár a gyerekért a suliba.
– Fáradt vagyok és még tanulni is akarok Bencével.
– Egy másodikossal? Ne szórakozz már, mi kihívás van abban?
– Holnap megint munka és…
– Most újat mondtál – cicceget Márton, mire Márk rákontrázott.
– Félsz, hogy ha Bea megharagszik, most tényleg… – Nyitva hagyta a mondatot, miközben a kézfejét elhúzta a saját gigája előtt.
– Idióta – csapta tarkón Márton.
Ábel tekintete elsötétült. Új erőre kapott benne a szégyen, amit akkor élt át, amikor a kollégái először nevettek azon, hogy egy Bea által okozott sérülés miatt került a sebészetre. Ő, aki a család ereje volt testben és lélekben. Agya megfelelő kifogás után keresgélt.
– Mit csinálok, ha Bea mégsem megy el a gyerekért? Sosem volt megbízható. – A Két Kuvasztól egy köpésre van az iskola. Felhívod Beát, és ha nincs vele a gyerek, öt perc alatt odaérsz.

A hangulat visszatért a barátságos mederbe, és Ábel is kifogyott az érvekből, így hát ő is a többiekkel tartott. Szorongás és izgatott bizsergés váltakozott benne. Nem volt olyan rég, amikor eljártál ilyen helyekre, biztatta magát.
A Két Kuvasz olyan volt, mint a legtöbb beülős-italozós egység: asztalok, székek, a bárpult mögött italos üvegekkel megrakott polcok. Vodka-narancsot rendelt, ez még belefér, ha… A pohárral a kezében a kollégái után fordult. A közeli asztaltársaság tagjai vidám csacsogással búcsúzkodtak egymástól. Először a kabát szúrt szemet neki, aztán meglátta… Beát.
– Szia – köszönt rá a nő bizonytalanul.
– Hát ez? – tárta szét ő a karját.
– Otthon elmesélem. Most vár Bence. – Előtte termett, gyors puszit nyomott az ajkára, és indult is kifelé. Nem volt alkoholszagú a lehelete. Pedig azt várta. Remélte. -Tényleg ezt reméltem? - szorította a mellkasát a kérdés.
– Ittál? – szólt Bea után, aki megmerevedett egy pillanatra, mielőtt visszafordult, de akkor is csak szótlanul nézett el a válla felett, mintha nem akarna vagy nem merne a szemébe nézni, nagyot sóhajtott és távozott a Két Kuvaszból.
Leereszkedett a kollégái közé, de nem tudott a beszélgetésre koncentrálni, végül a nyugtalansága határozott irányt nyert.
– Megkérdezem a pultost, mit rendelt. Biztos, hogy emlékszik rá.
– Ne hozd már kellemetlen helyzetbe magad! Tök józan volt – mondta Márk.
– Azok is csak limonádét isznak – biccentett Márton a szomszéd asztal felé.
– Nem tudok bízni Beában – ismerte be.
– Nehezen engeded el ezt a mártír szerepet. Mi benne olyan nagyon vonzó neked?
Ábelben a saját kérdései mellett most már ez is ott kavargott. Amiatt kéne aggódnia, hogy Bea visszacsúszik az alkoholizmusba, ő mégis azért szorong, mert láthatóan jól halad az absztinencia útján. De akkor mit keresett egy koktélbárban?
Felhörpintette az italát, és hazaindult. A horpadt orrú tizenhetes vitte el a lakótelepig, és mióta meglátta a megállóba begördülő villamost, az a történet járt a fejében, amit Hildától hallott még évekkel korábban: a vezetőfülkének csapódó autóról, a hetekig tartó renoválásról és arról, hogy az utasok kedvencévé vált ez a sokat megélt, sérülten is teljes értékű munkát végző villamos. Ezen kívül Bea járt a fejében, a hatalmas lelkierővel leszokó alkoholista, a gyógyulttá váló bántalmazó.
Megtapintotta a varrat mellett a bőrt. Már nem volt érzékeny a nyomásra, csak a seb húzódott kellemetlenül. Az orvos szerint örökre nyoma marad. A haja is hiányozni fog egy csíkban.
A lakás más volt egy hónapja. Jó illatú és rendezett. Mosolyogva vetkőzött. Beát a konyhában találta, Bence a gyerekszobában játszott.
– A napköziben megírta a háziját – tudatta vele Bea.
A nő háta mögé lépett, megcsókolta az arcát. Most sem érezte az alkoholszagot.
– Répát pucolsz? Add csak ide, gyorsan felaprítom.
– Szeretném én csinálni. Jólesik.
– Nem akarom, hogy elfáradj. Még nem kéne hajtanod magad.
Bea hálásan rámosolygott, de úgy helyezkedett, hogy ő ne férhessen a vágódeszkához.
– Én pont ezt akarom. Csinálni valamit. Hasznosnak lenni.
– Hiszen egész nap hasznos voltál.
Bea összeszorított ajakkal aprította a répát, ami kigördült az ujjai közül, és a kés hangosan csapódott a deszkának.
– Látod, mondtam, hogy hagyd! Még a végén megvágod magad.
– Csak a kés csúszott meg. Semmi bajom.
Ábel a kés után nyúlt, de a keze megállt a levegőben, ahogy Bea egyszerre kérlelő és határozott tekintetét meglátta.
– Engedd, hogy csináljam! – mondta a nő. – Tudom, hogy jót akarsz, de ha mindig átveszed, amikor… sosem fogom elhinni, hogy képes vagyok rá.
Ábel visszahúzódott, leült az asztalhoz. Az italozás jeleit kereste Beán. A leheletén, a mozgásán nem érzékelt semmit. De talán a kés ezért csúszott meg a kezében, és Bence is emiatt vonult el a szobájába…
– Mit kerestél a bárban? Ittál?
– Nem! – Bea megpördült a tengelye körül, ujjai között a szeletelőkést szorította.
Ő ijedten hőkölt hátra, amitől a nő szeme is tágra nyílt.
– Úristen, csak nem gondolod … – motyogta, és a háta mögött a pultra csúsztatta a kést. – Ital nélkül nem vagyok erőszakos, és ezért nem is fogok inni soha többé.
– Akkor minek mentél a bárba? – Ábelben ébredezett az indulat. Milyen szerepet oszt rá ezentúl ez a helyzet? Nem elég, hogy elorozza a fiát és az erkölcsi fölényt, az életük feletti kontrollt is Beának nyújtja azzal, hogy bizonytalanságban tartja őt? Ketten építették ezt a rendszert, amiből Bea csak úgy kilép, és visz magával mindent, ami eddig őt határozta meg, nem hagyva neki semmit, még a viszonyítási pontot sem, amihez mérhetné magát?
– Azért… – kezdett bele Bea, de máris elakadt.
– Hallgatlak!
– Tudnom kellett, hogy képes vagyok-e megállni.
– És képes voltál?
– Nagyon nem tetszik ez a számonkérő stílus!
– Hát nekem sem tetszik sok minden.
– Micsoda? Hogy tiszta vagyok? Hogy meg kell találnod a saját fényedet, mert az enyémben már nem sütkérezhetsz? Azt hittem, ha leteszem a poharat, rendbe jönnek a dolgaink. Hogy újra férj és feleség leszünk, mert jó embernek hittelek, képesnek a megbocsájtásra.
– Azt gondoltad, ennyi elég? Pár hétig tiszta vagy és már meg is van bocsájtva minden, amit ellenem elkövettél?
– Ne azért bocsáss meg! Tedd meg azért, mert szeretsz.
Ábel hátrahőkölt, mint akit rajtakaptak. Bea összehúzta a szemöldökét, tekintetében több volt a nemtetszés, mint a fájdalom, ami segített a férfinek végre kimondani az igazat.
– Nem érezlek közelebb magamhoz, hiába tüsténkedsz körülöttem éjjel-nappal.
Nagyobb a szakadék közöttünk, mint amikor részegen bedőltél az ágyba, és másnap délig magadhoz sem lehetett téríteni. Akkor szerettelek. Most megfoghatatlan vagy. Nem tudok kapcsolódni hozzád.
– Nem tudom, mi mást adhatnék neked. Nem tudom, hogyan kell beszélgetni veled, nem tudom, merre változott az érdeklődésed, nem tudom, ki vagy, és még arra is rá kell jönnöm, ki lettem én. Nem kellene, hogy ez egy zéró összegű játszma legyen, nem kéne, hogy az egyikünk nyereségével a másik veszítsen, de mi már nem azok vagyunk, akik egymást választották.
– Tudod, kik vagyunk mi? Bence szülei. Ha a tapasztalataink alapján nem is választanánk többé a másikat…
Egymás arcát fürkészték. A háttérben halkan, de kitartóan forrni kezdett a víz.