Zenekarrier 2.
Írta: -- ismeretlen szerző vagy duplikált művek
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 288
Zenekarrier 2.
A karmester, Pista bácsi a vörösbort szereti. Az ugyan nem látszik az orrán, hogy a száraz vörösbort, de ezt úgyis tudja mindenki. Egyedül él. A felesége elhagyta, unta már, hogy otthon is dirigál. Sose vitte le a szemetet, de az egész lépcsőházat felmosta örömében, amikor állami kitüntetést kapott egyszer. Még a villanyóra ládájában is kották voltak rövid időre betömködve, aztán évekig ott porosodtak, de hozzájuk nyúlni nem volt szabad. Egyszer az értékes és pótolhatatlan, régi Bartók kotta kapott lángra, amikor a gáztűzhely mellé dobta Pista és lecsót melegített volna magának. Ezért is Erzsikét hibáztatta persze. Ekkor telt be a pohár és Erzsike összeállt a színházi ügyelővel. Csendes ember. Azt mondják.
Pista bácsi szereti a jó zenét és a jó bort. A megszokások rabja. A kocsikulcs is ott van még a hegedűs kulcstartóján, pedig a kocsit elvitte a felesége. Pillanatnyilag nincs kocsija. Már három éve. Csak a zenekarnak él, szereti. Ezt akarja élete végéig. Hívják máshova, mindig nemet mond. Meg se hallgatja az ajánlatot. Amikor a tűzoltózenekar kereste meg, csak nézze meg. Tegyen egy próbát. Megingott. Tetszik neki a rengeteg csillogó fém, a piros egyenruha. De nem! Az egyik tévécsatorna az induló show műsorához keresett zenekari vezetőt a kicsiny kamarája élére. Szemtelenül nagy összeget ajánlottak és felajánlották, hogy a neve felkerül a stáblistára is. Az aláfestő zenét játszanák és a produkciók végén tust húznának.
-Nevetséges! – gondolta Pista bácsi – A stáblistát senki sem olvassa.
Őt ismerik és elismerik az egész világon. Végigjárta a szamárlétrát, megdolgozott a hírnevéért. Minden társasági borozgatás alkalmával elsüti karrierjével kapcsolatos kedvenc eszmefuttatását:
-Karvezetőként kezdtem még a seregben, aztán voltam karnagy a Hazafias Népfrontnál, később lettem karezredes és végül előléptettek karmesterré.
Mindig mindenki nevet ezen. Az is, aki már ezredszer hallja. Tiszteletből nevet. Kijár neki a tisztelet. Mindenféle politikus is szeret fényképeken parolázni vele. Ez olyan intellektuális pacsizás. Szinte sosem felejtenek el képeket küldeni neki az alkalomról.
Pista bácsi a negyedik emeleti, két szobás lakásában él. Most már egyedül. Gyereke nincsen és már felesége se. Sokszor eszébe jut, amikor felmosta a lépcsőházat. A szomszédok azt gondolták, hogy részeg. Pedig csak boldog volt. Fura tettekre késztet a boldogság. Sokan el se tudják képzelni, hogy mi mindenre.
Panelházi gyerek volt. Nem szerette. Elvágyott innen. Csak ritkán bandázott a többi gyerekkel. Az énekkarba járt, az anyja még balettozni is vitte egy hónapig és nem ellenkezett, pedig nem szerette, abba is hagyta. Porcleválása volt, amikor biciklizni tanult, ezért.
Fiatal házasként nem engedhették meg maguknak, hogy elköltözzenek. Ezért maradtak. Amikor végre beérett a megfeszített munka gyümölcse, sok felkérést kapott, zavarba ejtő tiszteletdíjakért megváltozott az életük. Vehettek volna házat, nagyot. Akárhol a városban. Maradtak. Hová mennének? Minek? Jó itt! Annyi jó, rossz történt már velük itt. Minden itt történt velük! Itt éltek! Ez az otthonuk. Pista bácsi fellélegzett. Nem kell a kottákat elpakolni, a villanyórában is maradhatnak és még ki tudja hol? Maradt minden úgy, ahogy volt.
Ezen a héten nincs próba, nincs koncert. Pista bácsira rátört a magány a bezárt ajtó mögött. Egy pillanatra még feleslegesnek is érezte magát. Még az örök mosoly is lehervadt az arcáról, pedig mindig mosolyog, akkor is ha senki se látja. Vagy jó kedvében vagy a bortól, de mosolyog mindig.
-Veszek egy zongorát! – mormogta , de ez sem vidította fel. Még csak hétfő van és szerdáig nincs is miért kimenni az utcára. Bor van itthon elég. Van ideje minden halogatott, elodázott házimunkára. Kicserélhetné a kisszobában az égőt, elpakolhatná a kottákat. A pókhálók, függönyök is rá várnak.
Pista bácsi ül a fotelében körbe-körbe néz és elmereng mit tehetne. Ha lenne hegedűje játszhatna.