Zavaros vizek felett
Írta: Kiss Zsuzsanna
Közzétéve 1 hónapja
Megtekintések száma: 45
Zavaros vizek felett
Mindig is szerettem a Tisza-parton sétálni. A folyam egyszerre csendes, mint a magány, és örvénylő, mint a lelkem. Csak bámulom a lustán hömpölygő vizet, amint iszapos hullámain faágakat, leveleket, eldobott szemetet sodor. A közeli fák csupaszon hajlonganak az enyhe szélben, a bágyadt napfény nem volt még elég, hogy kifakassza a rügyeiket. Alig múlt el a tél; itt-ott még mindig piszkosfehér hófoltok pöttyözik a talajt. Egy szarka cserreg valahol a közelben. Az egész olyan békés. Mintha semmi baj se lenne a világgal.
Leereszkedem a töltésen a martra. Az ártér gazos és nedves, a tornacipőm hamar átázik, de nem törődöm vele. Leguggolok a folyó mellé és megérintem a hullámokat. Ujjaim elgémberednek a hideg víztől. Egy apró bogártetem sodródik a tenyerembe: egy hétpettyes katica. Szokatlan ilyenkor. Szegény pára azt hihette, át tudja repülni a Tiszát, de kudarcot vallott. Kudarcok… örökké csak a kudarcok.
Elnézek a vasúti híd irányába. Milyen sziklaszilárdan áll ott a két part között, elbírja a hatalmas terheket, a rajta naponta többször végigrobogó vonatokat, és nem omlik össze. Vas és acél alkotja, erős és megingathatatlan. Ilyen erő nincs mindenben. Nincs mindenkiben. Esőfelhők gyülekeznek az égen. Haza kéne menni. Haza, mert anyám aggódni fog, hogy a harmincéves kicsi fia megázik az esőben. Hát csak azért se megyek, gondolom dühösen, és a híd felé indulok el a sáros földúton.
Sokat esik mostanában. A Tisza egész magasan áll, talán ki is lép a medréből, ha ez a takony idő tovább folytatódik. Talán el is sodor mindent, a falut, a házunkat, az életemet… Pont mikor a hídhoz érek, megérzem az arcomon az első hűvös esőcseppeket. Felmászom a vaslépcsőn és kikönyökölök a nedves korlátra. Nézem a folyót odalent. Nincs is olyan mélyen.
Ahogy a hídon állok, az idő átlényegül, nem tudom, mióta vagyok már ott. A fejemben kavarognak a gondolatok. Mi lett belőlem? Harminc évesen anyámmal élek, nem értek semmihez, egyetlen munkám volt, onnan is kirúgtak, se pénzem, se semmim, egy senki vagyok, egy púp az univerzum hátán. Hiába is próbálok talpra állni, valami mindig visszaránt. Többnyire a saját gyávaságom. Nem lehet így élni. Egyszer mondtam anyámnak, hogy Debrecenbe költözöm és ott keresek majd munkát, az volt a válasza, hogy "persze, hagyj csak el te is, mint az apád". Maradtam.
Megbabonázva figyelem az örvénylő vizet. Elképzelem, milyen lenne harcolni vele,
küzdeni, és végül megadni magam az erejének. Olyan megnyugtató, hogy végre nem kell ágálnom ellene, nem kell a felszínen maradnom. Az örvények a mélybe rántanak, húznak lefelé lefelé lefelé tiszta víz vagyok már én is tiszta víz az arcom a hajam mi lenne ha mi lenne ha áradjon csak ki mosson el mindent mossa el az összes szégyenem ezt a szerencsétlen életem csúszós a korlát talán azt hiszik majd baleset volt talán meg se fognak találni egyre jobban esik húzzon a mélybe legyen vége mindennek vesszek el a vízben itt vagyok nyelj el mélység nyelj el örvény itt vagyok jön valaki nem érdekel
mit csinálsz ember
hagyj békén
térj észhez
eressz el eressz el ERESSZ EL!
Szánalmasan vergődöm, míg végre belátom, hogy hasztalan. Az a valaki vasmarokkal tart, nem engedi, hogy a mélybe zuhanjak. Nem fog a hullámokon sodródni a testem, mint egy letört faág, könnyeden és súlytalanul. Itt maradok nehéz emberi létem minden mázsás terhével. Ernyedten lógok, a lábam még mindig átvetve a korláton, a valaki nehézkesen arrébb húz, a sarkam nagyot koppan a híd vasbetonján. Már nem védekezem. Kis híján elesem, ahogy hirtelen elenged, de hamar visszanyerem az egyensúlyom. Nem merek szembefordulni vele.
Ő szólal meg először.
– Hallod, ez nagyon rossz ötlet volt – kezdi remegő hangon. – Ha nem járok éppen erre…
– Nem érted – zihálom; a hangom megdöbbentően idegen. Próbálok még többet is kipréselni magamból, de nem megy. Tudom, hogy meg kellene köszönnöm – de most nem megy.
– Nézz rám – kéri.
Lassan megfordulok. A tekintetemet alig merem felemelni, csak lopva pillantok a megmentőmre. Nagyjából velem egykorú srác, barna hajú, szakállas. Nem ismerem.
– Miért…? – kérdezzük egyszerre a másiktól. Aztán csak nézünk egymásra zavartan, ő félszegen elmosolyodik, én álldogálok egyik lábamról a másikra.
– Gyere, hazaviszlek – int a híd lábánál álló kocsija felé –, mondd meg, hol laksz.
– Nem kell – szabadkozom – egyedül is hazatalálok.
– Biztos?
– Biztos.
A tekintetemet fürkészi – és úgy látom, megnyugszik. Mostanra már kitisztult a fejem.
– Hát akkor… örülök, hogy segíthettem – szólal meg végül. – És… maradj életben, légyszi.
Kézfogásra nyújtja a jobbját. Egy pár pillanatig szótlanul bámulom, aztán bátortalanul megszorítom a kezét. A mellkasom összeszorul, a szemem égni kezd, de szerencsére amúgy is esik az eső, ráfoghatom arra.
– Rendben – suttogom.
A híd aljáig egymás mellett megyünk, aztán ő kocsiba száll, én pedig elindulok a cuppogó sárban a falu felé, haza. Ma utoljára alszom otthon. Holnap irány Debrecen.