Vörös alkony után
Beszélgetés Kozma Gábor szombathelyi íróval, újságíróval
Kozma Gábort lassan fél évszázada ismerem és tisztelem. A megyei napilap egykori újságírójaként alkalmanként találkoztunk is a szerkesztőség folyosóján, s köszöntöttük egymást. Én verseimmel mentem oda (akkor még hetente négy oldal jutott szombatonként a kultúrára, ő pedig rendíthetetlen őszinteséggel írta cikket, glosszáit. Aztán minden lassan átalakult (a rendszer kevésbé), a napilapot ma már kevesen vásárolják, még kevesebben fogadják el a szellemiségét. Kozma Gábor is váltott, s az azóta bejárt útját próbálom egy kicsit – mint tipikus értelmiségi sorsot – bemutatni.
Átnézve azokat az anyagokat, amelyeket írtál, ismerve a személyiséged „kritikus” határozottságát, s olvasva kritikáidat, tulajdonképpen rádöbbentem, gyermekkorodról, szüleidről, iskoláidról szinte semmit nem tudok. Mintha a Szombathelyi Főiskolával léptél volna be a vasi világba. Ennek személyes okai vannak, vagy itt a riport kapcsán beavatsz bennünket a gyermekkorod egykori világába?
– Igazából nincs meglepetés, tősgyökeres vasi, ezen belül is őrségi születésű vagyok. Apai ágon erdélyi, az Őrségbe, a gyepükre telepített őrállók , anyai ágon pedig szlovén-olasz ágon létezem. Így aztán már eleve többféle kultúra ígéretét hordozhattam génjeimben. Szombathelyi gyerekeskedés után falura költözött a család, majd Körmenden lettem középiskolás. Mégpedig szakközepes, mezőgazdasági gépszerelő. Nem nagyon érdekelt, nagyszerű osztályfőnököm, Lányi Tibor csak „humán töknek” szólított, és többször is végigbeszéltük a matekórát. Persze, hogy osztálykedvenc lettem... Órán kívül a gimisekkel lógtam, a koleszból velük mentem a moziba. Több nagy filmélményem is volt: Bűntény a leányiskolában, egy csehszlovák film hrabali humorral, aztán az Édes élet, ami módosított világképemen.
Körmend szellemi élete akkor prosperált. Mezőgazdasági üzemmérnököket képző főiskola működött, ontotta a képzett középkádereket. Ennek is köszönhetően lendült meg a mezőgazdaság, állhattak át modern termelési rendszerekre a téeszek, állami gazdaságok. Nálunk a főiskola szellemisége oktatási minőségként csapódott le, mivel a tanárok jó része óraadó volt a gimiben. Hoztak egy nyitott, nagyvárosias szellemiséget. Oda, ahol a madarat is ellenőrizték, hiszen csak egy ugrás volt a Vasfüggöny, a nyugati határzár.
Nem igazán pontos értesüléseim szerint Szombathelyen szereztél főiskolai végzettséget az akkori Tanárképző Főiskolán. A Berzsenyi Dániel Főiskola 1959-ben létrejött szombathelyi felsőoktatási intézmény, mely 1974-től lett önálló főiskola, 2017-től Eötvös Loránd Tudományegyetem Savaria Egyetemi Központ néven működik. Volt egy ikonikus, de mára régen megszűnt képzési formája, a népművelő-könyvtár szak. Nagyon sok, azóta elismert személyiség dicsekedhet az ott szerzett tudással. Pontosan mikor, milyen szakon és hol is végeztél?
– Érettségi után jelentkeztem a szombathelyi tanárképzőre, annak népművelő-könyvtár szakára. Tényleg ikonikus szakpár volt, mert teret adott a szabad gondolkodásnak. Aki ide járt, az láthatott csuda dolgokat a hetvenes évek kultúrpolitikájához képest. A Filmklubban olyan műveket vetítettek, amelyek a mozikban tiltottak voltak. Nem gátolták az önszerveződést, a diákköröket, sőt eltűrtek egy kis lázongást is. Ez odáig ment, hogy 1972-ben nemzeti színű zászlóval vonultunk át a városon március 15-én. Ebből ügy lett, nacionalista tüntetés címszóval. Többünket kihallgattak, de az akkori főigazgató, Szalai László sikerrel magyarázta ki a történteket a megyei pártbizottság rendkívüli ülésén. Ebben az is közrejátszhatott, hogy ő akkor éppen tagja volt az MSZMP KB-nak, vagyis a legfőbb hatalmi szervnek. Egyébként mi voltunk az utolsó klasszikus szakpár, mert ez a fajta képzés 1974-ben megszűnt, onnantól népművelés-magyartanári szakként ment tovább. De visszatérve a főiskolára – életem legboldogabb időszaka volt. Fürödtem az újdonságokban, „hatvannyolcas” lázadónak éreztem magam, és még a kőszegi filmszemlét is kifogtam. Pár éven át ugyanis ebben a kisvárosban rendezték meg a Magyar Televíziós Filmszemlét. Volt, hogy a kőszegi Jurisics-várban, ahol a vetítések folytak, egész nap filmeket – többnyire a Balázs Béla Stúdióból – néztünk. Majd késő éjjelig vitáztunk, végül ott aludtunk a székeken… Itt volt a premierje az Eper és vér című legendás amerikai diákfilmnek, és a másiknak, a lázadó Zabriskie Pointnak. Akkor filmesztétikai kurzusra jártam, Nagy Árpádné, Ági néni volt a tanárunk. Aki elismert filmesztéta volt szakmai körökben. Elintézte, hogy Kósa Ferenc Ítélet című Dózsa-filmjének egyes jeleneteit, a végső vágás előtt, a rendező velünk vitassa meg, szabad óra keretében. Ezen a kurzuson aztán olyan, későbbi nagyságok is részt vettek, mint Gazdag Gyula, Sára Sándor, Jancsó Miklós, Hernádi Gyula. Ennek híre ment, gyakran az ELTÉ-ről is átruccantak. A rendezőkkel jöttek a színészek, Zala Márk, vagy Galkó Balázs köztünk élt a kollégiumban. Szóval ez nagy muníció volt, a filmezés lett az álmom. Jelentkeztem is a Színház- és Filmművészeti Főiskolára. Két rosta lement, a harmadik az egyenruha lett, mert váratlanul behívtak katonának. Stílszerűen október 23-án, emlékeztetve március 15-ei „priuszomra”. Pedig akkor már a megyei napilapnál, a Vas Népénél gyakornokoskodtam.
.jpg)
Kozma Gáborral
Ám a filmezés szeretete és gyakorlása máig megmaradt. Két amatőrfilmes társammal, Boros Ferenccel és Horváth Zoltánnal létrehoztam a KorFilm Produkciót, és számos dokumentumfilmet forgattunk. Ezek közül a Remeteidő és a Napfényember több hazai és nemzetközi díjat nyert. A körmendi Béri Balogh Ádám Táncegyüttesről szóló, Táncból katedrálist című dokumentum-játékfilmünket pedig több hazai televízió is bemutatta.
Egész pályafutásod alatt a vasi megyeszékhely kulturális és politikai életének krónikása voltál. Mint újságíró kezdted a pályafutásodat? Nem volt könnyű ez az időszak a vasi embereknek. Hogyan láttad ezt fiatal újságíróként?
– Az újságírás nagy élmény volt, főleg az elején. Bár pártellenőrzés alatt állt a lap, mint minden sajtótermék és más akkoriban, nem volt nyílt cenzúra, volt korlátozott mozgási – írói – szabadság. Mivel a direkt politikai témákat – például a munkásőrök öröme a gyárban, kommunista szombatok felsőbbrendűsége stb. – ha lehetett, kerültem, cserébe igen élvezetesen kellett írnom. Ekkor jött kapóra a generációs beat-rock zene, ami közel állt hozzám. Külön szerencsémre akkor indult be igazán a Lord együttes, hosszú évekre témát adva. És egyfajta menedéket is, mivel a róluk írt riportjaim, cikkeim szélesebb körben ismertté tettek. Így nem zargattak mondjuk azzal, hogy lépjek be a pártba, vagy menjek Foxi-Maxi egyetemre – ez utóbbi a marxista-leninista egyetem volt. Mi több, a KISZ felkarolta a Lordot, vele engem is, így 1986-ban megírhattam az első könyvem, a Lord – Rock sztorit. A hatezer példány napok alatt elfogyott. Picit megirigyelték ezt a dolgot a főnökeim, kiküldtek hát a gyárakba szocialista brigádok életéről cikket írni. Hamar rájöttem, milyen remek terep ez: emberi sorsok, problémák, a való élet színei és fonákjai. Legjobban a vállalati Hangulatjelentéseket szerettem. Amikor Kovács János szerelő azon aggódott, mi lesz Fidel Castróval, az amerikai imperializmus karmaiban. De olyat is olvastam, hogy lehetne jobb a vállalati konyha, az ellátás, alacsony az órabér. Ezt nyíltan nem, de glosszában – ahogy akkor mondták: középfinoman – meg lehetett írni. Ennek a rovatnak feltűnő sikere volt, a lap példányszáma meredeken ívelt felfelé. Egyszer megírtam, hogy a Savaria Expresszen olvasónk egeret látott, amint az barátságosan araszolt a kocsi folyosóján. Beleszőttem a kalauzt, aki erre azt mondta: lesz itt macska is. Ez nagyot durrant, a MÁV tiltakozó levelet írt az elvtársaknak. Pláne, amikor a Szabad Európa Rádió is beolvasta Sajtófigyelő című műsorában. Amikor a főszerkesztő, Pozsgai Zoltán, Főnök, belépett az irodámba, tutira vettem a kirúgást. Ehelyett vállon veregetett, és azt mondta: „Jól megfuttattad az egereket”.
Emlékezés a város múltjára, Éhen Gyula polgármesterre
A nyolcvanas évek közepétől már érezhető volt a változás szele, nem csupán az irodalomban, de a közéletben is. Vezető szerepe volt ebben értelmiségi köröknek. Ezt hogyan láttad akkor és hogyan ma?
– A szellemi erjedés alapja helyben az Életünk című irodalmi lap volt, amit Pete György főszerkesztett. Kapcsolatai révén sikerült túllépnie a vidéki kereteken, és országos, sőt nemzetközi súlyú lapot csinálnia. A nyolcvanas évek elején-közepén a szombathelyi szerkesztőség tájékán – és a környező vendéglátóipari egységekben – ismert irodalmi személyiségek tűntek fel. Jellegzetes kalapjával például Páskándi Géza, vagy Krasznahorkai László – ő többnyire Tarr Bélával érkezett. Aztán a Vas Megyei Tanács irodalmi ösztöndíjasa álló hónapon át, azaz Csaplár Vilmos, a Csaszi. Bérelt helye volt Peténél Csengey Dénesnek. Külön is a vasi költőnek, Nagy Gáspárnak, Gazsinak és Simonffy Andrásnak, Eszterházy Péternek. Ebbe a körbe kerültem az Életünkösök, így Péntek Imre, Ambrus Lajos, Molnár Miklós révén. Hatalmas viták, hajnalig tartó beszélgetések, fröccsözős filoszkodások – izgalmas volt minden nap, hónap. Pete aztán behozta a képbe Nyugatról Határ Győzőt és Bujdosó Alpárt, a párizsi Magyar Műhelyt. Rá is állították a szerkesztőségre a „céget”, vagyis az állambiztonsági osztály műveltebb embereit. De olyan betiltás, mint a Tiszatájnál – nem volt.
Mi több, két másik reformcsoport is működött a városban. Az egyik a Független Filmkör Szántó Tamás és Baják András vezetésével, a másik a K3 Alkotócsoport Balló László költővel. És ott voltak a múzeumosok, Bándy Gábor igazgató és Cserményi Vajk vezető régész. Szóval pezsgett az élet, és ez kihatott a lapra is. 1988-ban már felmerült egy ellenzéki szervezet létrehozása. Ádám Károly mérnök keresett meg, és vele közösen leraktuk az Éhen Gyula Kör alapjait, amely máig működik vezetésem alatt.
Az értelmiség és az ország katarzisa volt a rendszerváltás. Izgalmasak voltak a megelőző események, és az azt követő változások. Akkor „robbantál be” könyveddel, a Vörös Alkony című munkáddal igazán a vasi közéletbe. Hogyan emlékezel erre az időszakra?
– Mondhatnám, a Vörös alkonyt egy alkalom, jelesül a rendszerváltás szülte. Ekkoriban már nyíltan politizáltam az Éhen Gyula Körben (ÉHK), ahol elnökké választottak. A körből nőttek ki az első szombathelyi alternatív szervezetek, majd a pártok. Mi az MDF-re tettük a voksot, ott voltunk az alapításán, erős volt a kapcsolat. Maradtunk egyesület, és így is vettünk részt a rendszerváltó tömeggyűlésen, 1989. március 15-én a város főterén, amely tele volt emberrel. Mi akkor a megyei TIT-tel is remek kapcsolatban voltunk. A TIT volt a rendszerváltás egyik előkészítője, minőségi programokkal. Ez lett az otthonunk Aztán egyszerre két történelmi tettet is véghez vitt az egyesület. Az első a romániai magyar falurombolás elleni fellépés, majd a Trianonra való nyílt emlékezés 1989-ben a Kálvárián. A második pedig a városi, Kisfaludi Stróbl Zsigmond Lenin-szobrának letakarása, amit gyorsan szétkürtölt a nemzetközi sajtó. Akkor billegett a léc a munkahelyemen, halálos fenyegetéseket is kaptam. Időközben megalakult a helyi EKA – Ellenzéki Kerekasztal. Az MDF, az SZDSZ és egyszerre két Fidesz (alkalmazotti-városi) mellett aláírtam az ÉHK nevében a közös nyilatkozatot. Mindezen élmények nyomán született meg a Vörös alkony megírásának szándéka. Nagy lökést adott ehhez Pozsgay Imre államminiszter látogatása, aki az interjú után azt mondta: pár hónap és nincs MSZMP. Azt hittem, hanyatt esem… Kérte, ne írjam le és ne mondjam el, kivétel a szerkesztőség. Így is lett, kinevettek. De éreztem, a miniszter a közelgő valóságot mondta el. A másik meghatározó élmény e korból az Antall Józseffel való találkozás és interjúm volt. Antall két dolgot szegezett le nagyon határozottan: az oroszok visszavonulása időleges, a demokráciához pedig hosszú út vezet, hozzátette, hogy „sok gondunk lesz”, de a folyamat „visszafordíthatatlan, ha a visszaesések ellenére is rendíthetetlenül az úton maradunk”. Úgy tűnik, ezen gondolatait a politikai osztály nem igazán tette magáévá, így most az útnak a sáros, tengelyakasztó szakaszán járunk. Máig tartom, hogy ő a legnagyobb magyar államférfiak egyike: ha nem jön a halálos betegsége, akkor az ország is más, európaibb és sokkal élhetőbb lenne. 
Személyesen is kivettem a részemet a rendszerváltásból az ÉHK színeiben, az MDF-fel szövetségben. Bekerültem az első szabadon választott önkormányzati testületbe, amelynek polgármestere Wagner András lett. S bár az MDF megnyerte az országos választást, frakciónk a testületben ellenzékbe került. Tulajdonképpen ezt dobta nekem a gép, az örök ellenzékiséget. Ha a klasszikus zen tanítást veszem, miszerint nézz az ellenkező irányba, ha látni akarsz – akkor ez nem is baj.
Egy kicsit lépjünk hátrébb a politikától. Mit jelentett számodra a LORD? Két könyvet is írtál az együttesről. Ikonikus vasi zenekar volt. Hogyan alakult velük a kapcsolatod? Tudom, minden vasi, sitkei és más koncerten is jelen voltál, tudósítottál. Mit jelentett számodra a zene? Mi a véleményed a mai vasi zenei életről?
– A Lordról már volt szó, itt most a sitkei kapcsolódást emelném ki. Már csak azért is, mert országos ügy, mi több: mozgalom lett belőle. Erről is írtam egy szép kivitelű könyvet, Sitke mindhalálig – Kis magyar Woodstock címmel, Benkő Sándor MÚOSZ-nagydíjas fotóriporter kollégám remek képeivel illusztrálva. A történet 1985-ben indult, amikor a sitkei fogadós, Kovács Ferenc a népszerű zenész, Balázs Fecó társaságában rám nyitott a Vas Népénél: rendezzünk rockfesztivált a sitkei kápolna felújítására, nyerjem meg az ügynek a Lord vezetőjét, Vida Ferencet. Felajánlották, legyünk mi négyen együtt az alapítók. A döntés a Lenin úti – ma Szelestei – Pikoló sörözőben esett meg. Több kör sör és kiemelkedő képességeket csillogtató babgulyás után eldőlt, hogy megrendezzük a Sitkei Rockfesztivált. Kovács Feri adta a helyet, az aggregátort, a rendezést a Hercseg-hegyen, a kápolna alatt. Balázs Fecó hozta a fővárosi sajtót és zenészeket, no és védernyő is volt, hiszen a hivatalos szervek nem mindegyike örült a „templom miatti gyanús rendezvénynek”. Jómagam feleltem a helyi reklámért és több fontos elvtárs meggyőzéséért az ügyünknek, ami sikerült is. Nem kis részt azért, mert a már említett Lord könyvemet a megyei KISZ Bizottság adta ki. A Lord, vagyis Vida Feri pedig garancia volt a mozgósításra. Akkor nagyon ment a Lord, volt olyan év, hogy több mint kétszáz koncertet nyomtak le. Az 1986-os nyitányon nyolcszázan voltunk, mind a négyen mondtunk pár mondatot a színpadon és egy jókora Viszontlátásra! kiáltással búcsúztunk. Egy év múlva kétezer, három év múlva hétezer ember tolongott a kápolnakoncerten. Egy szép legenda részei lettünk, sajnos már Vida Feri és Balázs Fecó nélkül.
Két kötetet is írtál dr. Pálffy Dezső agrármérnökről, aki a modern magyar mezőgazdaság egyik megteremtője volt. Legutóbb a Végállomás címet viselte. Avasd be az olvasókat, ki is Ő, hogyan alakult ki a kapcsolatotok, s hogyan látod mai aktualitását?
– Pálffy Dezső, Dezső bácsi valóban ikonikus alakja a magyar mezőgazdaságnak. Ő volt az, aki a sárvári BARNEVÁL baromfifeldolgozó vállalatot elindította, mégpedig nyugatos módszerekkel, munkaszervezéssel. Később a tartást és a tojástermelést magas szintre emelte, többszörözte. Az Alföldön – Mezőhéken – iparszerű zöldségtermesztést indított be. Olyan minőségben, hogy az itt termesztett és feldolgozott zöldségeket a nyugati óceánjáró hajóutakon is használták. Ő volt az, aki létrehozta az Első Szövetkezeti Sörgyárat Martfűn. Ez lett a veszte, féltékeny lett rá a párt egyik erős embere, Kádár János „fogadott fia”, egy menő állami gazdaság igazgatója. Kicsinálta. Koholt vádak alapján húsz évet kapott, és csak a rendszerváltásnak köszönhette, hogy nem került börtönbe. Dezső bácsi igazi hazafi is volt, javai nem kis részét költötte az ikervári Batthyány-örökség ápolására. Úgy tartotta, hogy az 1848-as forradalom igazi hőse nem Kossuth, hanem első felelős miniszterelnökünk, az ikervári Batthyány Lajos gróf volt. Két könyv is született barátságunkból, Hazámért, rendületlenül, Végállomás címekkel, majd egy dokumentumfilmet forgattunk vele A gyárépítő címmel. Sorsa tipikus értelmiségi sors a Kádár-rendszerben: bár nagy a nyomás, a tehetség képes magának utat törni. De csak addig, amíg a hatalomnak erre szüksége van, és „nem nőttél túl nagyra”. Pálffy Dezső életműve egy nagyra nőtt embert mutat, olyat, aki ma is példaképe lehetne a felelős értelmiségnek.
Mi a véleményed a mai tényfeltáró újságírásról és a médiáról általában?
– A tényfeltáró sajtót és kollégákat nagyra tartom. Ők az igazi képviselői ma a magyar újságírásnak. Évekig elnökségi tagja voltam a Magyar Újságírók Közösségének (MÚK), egy évig, éppen 2000-ben, pedig a Magyar Televízió Kuratóriumának a MÚK képviseletben. Sok mindent láttam, tapasztaltam, de a viták ellenére is a minőségi, az igazságot hordozó újságíráson volt a hangsúly. Viszont már voltak jelei annak is, hogy a politika a média elnyelésére tör. Ezt a sajnálatos folyamatot több tényező is segítette. Ezek egyike volt a sajtóban dolgozók kiszolgáltatottsága. Bár voltak már szakmai szervezetek, mint a MÚOSZ, vagy a MÚK, de nem volt igazi érdekképviselet, mondjuk, hatóságijogkörrel rendelkező Sajtókamara. A nem propaganda alapokra épülő újságírást ma a független, főleg online lapok jelentik. Ma nincs igazi sajtópiac, az tud ficánkolni, aki állami megrendelést kap, lásd hirdetési piac. A közszolgálat csak névleges, a Médiatanács pártpolitikai. A független sajtó szó szerint az olvasókból, általuk él, de nem csak nálunk, más országokban is.
Igazi lokálpatriótának ismerlek. Számtalan írásod tanúskodik erről. Szép és szerethető valóban a város. Hogyan látod közéletünket, szombathely helyzetét és jövőjét?
– Szombathely, a Nyugat egykori királynője, Éhen Gyula korszakos polgármester által megteremtett modern város ma is tényező. A jövőben még inkább. Erre földrajzi fekvése is predesztinálja. A pannon térségre gondolok, Szombathely, a római kori Savaria délről, a Borostyánkő út révén gyarapodott. A történelem során a térség egyik tényezője lett, tekintve az osztrák, a szlovén érdekeket is. A nyugat-magyarországi tengely egyik fő eleme a város. Hatalmas előnye és lehetősége, hogy mind kereskedelmileg, mind kulturálisan felfűzhető rá Graz-Maribor-Koper, itthon pedig Győr, Sopron és Pozsony. Ezt a politika időlegesen szétzilálta. De mivel szerves egységről van szó, mindig összenő, mert összetartozik. 2010-től a Pannon térség magyar érdekeire, így Szombathelyre is súlyos csapást mért az uralkodó politika. A város mostanság egyfajta második vasfüggönyös korszakát éli, a közös uniós projektek leálltak, nincsenek térségi beruházások. A munkaerő a szomszédos Ausztriát gyarapítja, a fiatalok többsége oda jár át dolgozni. Holott az uniós célok egyike éppen az, hogy az iparfejlesztésekkel megtartsuk a lakosságot az adott helyen. Azt hiszem, a bebukott keleti nyitás után itt lenne az ideje a nyugati nyitás újraindításának. Ez esélyt adna szeretett városomnak is.
Kultúrest a városi könyvtárban
Mit üzennél a jövő értelmiségének, íróinak, újságíróinak,hogy egyenes gerinccel tudjanak később önmagukkal . Van-e valamiféle ars poetikád a szakmabecsületének helyreállítása kapcsán a most indulóknak, alkotóknak olvasóknak egyaránt?
– A magyar újságírás a klasszikus, mikszáthi formáját tekintve haldoklik. Kósa Csaba író, újságíró, a MÚK egykori alapító-elnökemondta egyszer, hogy olyan ez, mint amikor a menekülő huszárok a dinnyési lápba gázolva, abban derékig süllyedve egymást kardozták, miközben a parton a labancok hasukat fogva röhögtek. No igen, a dinnyési lápban ma a propagandasajtó gyilkol karaktereket, hazudik, megszégyenítve az anyanyelvet. Az olvasó meg a parton állva szörnyülködik: hát hova süllyedtek ezek? Mocsár van. Az újságírás hitele megrendült, sok jó kolléga elfordult a szakmától. Az online világ, az AI elhozta a felelőtlen személytelenséget. Bárki cikket írhat, ha rákattint az AI gombra.
Csakhogy az ember mégsem így működik, igényli a valós, életszerű történeteket, érzelmeket. Örömmel írom le, hogy egy ideje éppen egy ilyen mezőben mozgok. Egy ingyenes városi lapot, a Körmendi Híradót szerkesztem, írok bele és terjesztem néhány társammal a boltokban, rendelőkben, közösségi pontokon. Ötezer példány havonta, és mind elfogy! Zene füleimnek, amikor reklamálnak, hogy miért nincs lap itt és itt. Van tehát igény a nyomtatott sajtóra és lesz is. Akkor, ha nem hazudik, ha a valóságot tükrözi. A gonoszság persze mindig és mindenütt felütheti a fejét!
Köszönöm az interjút, amely által bepillanthattunk a közelmúlt és a jelen kulisszatitkaiba, egy kicsit újraéltük a rendszerváltás gyorsan elmúló pillanatait, s a reményeket követő kiábrándultságot. Tettük ez egy olyan ember segítségével, aki nem csupán egy szemlélője, de alakító részese volt a kornak. Köszönöm a Szemléző olvasóinak a nevében az őszinte gondolatokat.
Pődör György