Vincent Van Gogh levele Theóhoz
Írta: Büki Attila
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 332
Vincent Van Gogh levele Theóhoz
– 1889. május 15. –
Múlik eleddig rabságban tartó rettegésem, félelmem. Szomorú, nagyon szomorú látnom beteg embertársaim, akár önmagamat a saint–remy-i szanatóriumban. Orvosom csak sejti – valójában nem tudja – , mitől törnek rám elmémet, szívemet szaggató rohamaim. Faggathatnám, de nem teszem. Látom, úgy kezel, mint bármely betegségben szenvedő embert…
Theó, ha eljönnél, láthatnád a szanatórium kertjében a gyönyörűséges íriszt és orgonabokrot. Naponta hosszasan nézem, mily csendéletbe illők. Meglásd, megfestem Isten eme illatos virágait, amint munkaképességem visszatér. Ha eljönnél, láthatnád kicsike szobám falán a szürkészöld tapétát és a tengerzöld függönyt halvány rózsákkal, vékony vérpiros csíkokkal élénkítve. Gyanítom, a függöny a karosszékkel gazdag beteg hagyatéka, ajándéka. A szék tarka szövete Diaz de la Pena és Monticelli festményeinek színeit juttatja eszembe. A kívülről berácsozott ablakon át négyszögű gabonaföldre látok és reggelente a felkelő Nap fényétől szerelmes színeimre.
Kaptam munkaszobát, festhetek örömömre. Rajzaimmal mesélhetek a fenséges természetről, akár az író szavakba oltott képeivel. Öcsém, elhiheted, hogy ellenemre volna Párizsba vagy bárhova visszamennem. Nekem való ez a hely.
Anya írja, hogy Cor fivérünk Transvaalba igyekszik. Gondolod, hogy másmilyen, mint Európa? A mi régi városaink hatása többnyire értelmetlen és lebegő. Talán boldogabb életet élhet, ha társadalmunktól távolabb van. Anyánk írásán csodálkozom, hogy kora ellenére milyen logikus a gondolatmenete, biztos és szabályos a kézírása. Lehetséges, hogy öröm fiatalítja, amit házasságkötésed óta érez? Hosszú életű lesz, aki szüleit megörvendezteti – éneklik az angyalok.
Rajzolom az éjjeli lepkét, színei előkelők, különböző tónusú fehérek, árnyalatai kárminba, olajzöldbe játszók. Elküldöm, hogy láthasd e ritka rovart. Gyere, látogass meg mielőbb, hadd öleljelek magamhoz! Érzékelheted, hogy mérséklődött, sőt szinte eltűnt lelkemből az élettől való csömöröm.