Vidéki ecloga
Írta: Toldi Zsuzsa
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 292
Vidéki ecloga
(avagy pásztori és császári múzsák)
A császári költő a messzi vidék marhapásztorai felé halad. Egyből szóba elegyedik a pásztorokkal.
- Hová, hová?
- Városi útra igyekszünk – felelik a pásztorok.
- Úgy tudom, errefelé igen szépen, idilli képben éltek. Mit tudtok ti?
- Ó, mi őrizzük a nyájat, s ha legelt, itatóra tereljük. Közben figyeljük a vén bakot, mert ha az megtorpan, ravaszul döf. Azért, mert ravasz.
- És még?
- Az a dolgunk, hogy a legelő tehén tőgye legyen tele tejjel.
- Most milyen évszak van itt?
- Tavasz. Láthatod. Az újult föld önti a virágot, a nyárfa fehéren hajlik. Összefonódnak a zöld venyigék, a napos dombon nemsokára mosolyogva fürt piroslik.
- Hát a víz és a szél?
- Rengő partot ver a hullám, a sima tengernek fodra se rezzen, a fecsegő szellők meg hallgatva leülnek.
- A háborút ismeritek-e?
- Már hogyne ismernénk. Dudvát írt a bokrok közt a paraszt, ha Mars dárdái ropognak. Mi várjuk a békét. Ha majd a gyapjat a rét maga adja át a rajta legelésző kosnak, akkor béke lesz.
- Dalolni szoktatok-e?
- Ó, nagy költő, miért kérded. A hexametert te ismered. Hogy hallatszana fel a vidékről a lúd gágogása, amikor az udvarban hattyúk lebegő hangja hallik.
A költő hallgat.
- Tudod – folytatják a pásztorok-, te már visszakaptad birtokaid is. A császár elismer, nem vagy szegény, kivált, ha dicsőíted is. Sok időt töltesz császárunk udvarában, s az éneklő hattyúk örökre felröpítik majd neved. A mi ludaink sosem hagyhatják el vidékünk határait, bár lebegő hangjuk sokszor szépségbe hallik. Ám az udvari hattyú szárnyal, még ha rekedt, akkor is.
A császári költő tovább hallgat, majd kecses hattyúnyakát és szárnyát a magasba emeli.
Nyakának bársonyos tollát a hallgatva ülő, fecsegő szél ölébe ejti.