Viasz szív
Írta: Fábián József
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 168
Viasz szív
Hónapok óta várom a pillanatot.
Most itt ülök az első sorban.
Szoknyám ráncait rendezgetem.
Kár, hogy az arcom ráncaival
ugyanezt nem tehetem.
Nyüzsög a tömeg, sokan akarnak látni.
A nagy költőt,
hogy verseidet felolvasd
a hölgykoszorúnak,
amit te fontál
a strófáiddal,
a csilingelő rímekkel,
a szívbe markoló szavaiddal.
Azért ülök most én is itt.
Most itt ülök az első sorban.
Szoknyám ráncait rendezgetem.
Kár, hogy az arcom ráncaival
ugyanezt nem tehetem.
Nyüzsög a tömeg, sokan akarnak látni.
A nagy költőt,
hogy verseidet felolvasd
a hölgykoszorúnak,
amit te fontál
a strófáiddal,
a csilingelő rímekkel,
a szívbe markoló szavaiddal.
Azért ülök most én is itt.
Csendvatta vesz körül,
ahogy a színpadra lépsz.
Talpad koppanása,
apró sercegés a bőrömön.
Homokszemek koccannak
betörve aurám kapuján.
Vele jössz te is.
ahogy a színpadra lépsz.
Talpad koppanása,
apró sercegés a bőrömön.
Homokszemek koccannak
betörve aurám kapuján.
Vele jössz te is.
Bevezető monológod sűrűjébe veszek,
mint szilaj tengerben fuldoklom.
Arcom pipacs.
Elképzelem,
ahogy a mezőn ülünk
és a hajamba fonod
a búzavirággal együtt,
amivel tele a másik kezed.
Harmat hullik az ölembe.
Lehajolsz.
Szomjasan kortyolod fel.
A rét körül hegyhalmok magasodnak.
Nem vagy hivalkodó.
Beéred a lágy dombokkal
a mellkasomon.
Ujjaid félúton járnak,
szívem heves lüktetését te is hallod.
Ritmust ad a versednek,
ami most születik.
Hallom, ahogy mormolod a sorokat.
Éles rigmusok karcolnak a bőrömbe.
Kiserkenő vérem,
mint lemenő nap fénye.
Bíborszínűre festi a fűszálakat.
Belemarkolsz.
Kemény csípőd, puha húsomba váj.
Zöld szemed
harmatos gyep,
sebesen vonaglunk rajta.
Szemed zöldje felhőként borul rám,
penge ajkad ér hozzám,
húsos ajkamat tépi.
Könnycsepp pereg szemem gödréből.
A színpadon állva épp azt mondod:
Szeretlek!
Igaziból nézel.
Körülöttünk fagyos a csend.
Szétszóródó szilánkjait sem érzékelem.
Szemed ragyogása
az én bilincsem.
Mozdulatlanul állsz.
Könnyek koppanása
székem alatt
és a színpadon.
Tüdőmben nincs levegő.
Remegésemben fuldoklom.
Te oldod fel mindezt,
ahogy mellém lépsz
és a fülembe súgod:
„Itt a szivárvány,
bújjunk alá mi ketten.”
Megfogod a derekam,
ajkamat ízleled.
Málnaízű – mondod.
A tied menta – suttogom.
Viasz szívet csúsztatsz a kezembe,
és arra kérsz, legyek a szerelmed,
örökre.
mint szilaj tengerben fuldoklom.
Arcom pipacs.
Elképzelem,
ahogy a mezőn ülünk
és a hajamba fonod
a búzavirággal együtt,
amivel tele a másik kezed.
Harmat hullik az ölembe.
Lehajolsz.
Szomjasan kortyolod fel.
A rét körül hegyhalmok magasodnak.
Nem vagy hivalkodó.
Beéred a lágy dombokkal
a mellkasomon.
Ujjaid félúton járnak,
szívem heves lüktetését te is hallod.
Ritmust ad a versednek,
ami most születik.
Hallom, ahogy mormolod a sorokat.
Éles rigmusok karcolnak a bőrömbe.
Kiserkenő vérem,
mint lemenő nap fénye.
Bíborszínűre festi a fűszálakat.
Belemarkolsz.
Kemény csípőd, puha húsomba váj.
Zöld szemed
harmatos gyep,
sebesen vonaglunk rajta.
Szemed zöldje felhőként borul rám,
penge ajkad ér hozzám,
húsos ajkamat tépi.
Könnycsepp pereg szemem gödréből.
A színpadon állva épp azt mondod:
Szeretlek!
Igaziból nézel.
Körülöttünk fagyos a csend.
Szétszóródó szilánkjait sem érzékelem.
Szemed ragyogása
az én bilincsem.
Mozdulatlanul állsz.
Könnyek koppanása
székem alatt
és a színpadon.
Tüdőmben nincs levegő.
Remegésemben fuldoklom.
Te oldod fel mindezt,
ahogy mellém lépsz
és a fülembe súgod:
„Itt a szivárvány,
bújjunk alá mi ketten.”
Megfogod a derekam,
ajkamat ízleled.
Málnaízű – mondod.
A tied menta – suttogom.
Viasz szívet csúsztatsz a kezembe,
és arra kérsz, legyek a szerelmed,
örökre.