Vers, kritika, verskritika
Írta: Fábián József
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 348
Vers, kritika, verskritika
Az utóbbi időben valami egyre jobban zavar.
Ha házat szeretnék építeni, általában tervezőhöz fordulok, vagy kész terv után építek/építtetek. Ha a torkom fáj, orvoshoz megyek, aki a tünetegyüttesből nálam sokkal jobb eséllyel következteti ki, mi a probléma oka, és a gyógymódra (általában) jobb valószínűséggel tud javaslatot adni, mint egy közgazdász.
Ha jó zenére van szükségem, jó zeneszerzőhöz fordulok (például olyanhoz, akiről már évszázadok óta tudják mások, hogy jó). Ha egy vers bírálatát kell megejtenem...geológushoz, programozóhoz fordulok – magamhoz –, aki sosem tanulta, mit is lehet/kell keresni egy versben...illetve tanulta valamikor, középiskolás fokon.
És akkor a lapnak (a Hetediknek) beküldött versek között szembe jön egy szöveg, amelyik pont olyan, mint amit előtte kettővel olvastam (és szemmel láthatóan ugyanaz a szerző írta, ennek a felismerése azért néhány száz vers elolvasása után szokott menni): nincs neki általam felismerhető formája, a jelzős szerkezeteken kívül (mert azok azért vannak benne), nincsen benne általam felismerhető eszköz: megszemélyesítés, hasonlat, szimbólum, metafora, párhuzam, rím, alliteráció (ami rím) szövegritmus, anafora stb - hogy keverjem az alakzatokat egyéb stílusjegyekkel (és jelezzem is egyben: tudásom véges, és nem is nagy terjedelmű, azaz lehet benne az általam felismerhetőkön kívüli poétikai eszköz).
És akkor mi alapján ítélem meg a verset? Ezt a verset, és a többit? Úgy mégis…
Oké. Keressünk valami könyvet, hiszen nagy az internet...és máris kiderül, hogy az irodalmi kritika mögött elméletek állnak. Mind összetett, kimunkált esztétikai elmélet Arisztotelesztől és Platontól Marxon és Engelsen (az egyszerűség kedvéért) valamint Elioton át Derridáig és Foucaultig (és alighanem mára már tovább).
És mindegyik ilyen kritikai elmélet más szemszögből nézi ugyanazt a szöveget, amelynek - mellesleg - még az eredetével sincs tisztában sem az ítész (én), sem pedig - ezt sokszor világosan látom: a szerzője. Ennyi röpke 10 perc alatt kiderül, és még semmit sem tudok az elméletekről magukról, csak a könyvek címét, és némelyiknek a tartalomjegyzékét néztem meg… És visszatérve az előző mondatba rejtett állításra, amely szerint még a szöveg (vers?) szerzője sincs tisztában azzal, amit csinál, ide kívánkozik egy rövidke párbeszéd Moliére: Úrhatnám polgár című darabjából mintegy párhuzam (mint stilisztikai eszköz) gyanánt:
FILOZÓFIATANÁR: […] az emberi kifejezésmódnak mindössze két faját ismerjük: a prózát és a verset.
JOURDAIN ÚR: Csak a prózát és a verset?!
FILOZÓFIATANÁR: Úgy van, uram. Mindaz, ami nem próza: vers. Mindaz, ami nem vers: próza.
JOURDAIN ÚR: Hát amikor csak úgy beszél az ember, az micsoda?
FILOZÓFIATANÁR: Próza.
JOURDAIN ÚR: Hogyhogy? Mikor azt mondom: „Nicole, hé! Ide a papucsom, meg a hálósipkám!” – ez próza?
FILOZÓFIATANÁR: Úgy van, uram.
JOURDAIN ÚR: Teringettét! Negyven esztendeje beszélek prózában, de azt se tudtam, mi az!
Itt egy – nem csak a Hetedikben, de sok-sok más verses fórumon is – viszonylag gyakori, egyszerű példa:
Amatőr versírók – és ezt kifejezetten nem pejoratív értelemben használom – sokan/gyakorta írnak haikut, mert „annak egyszerűek a szabályai” (valóban azok, legalábbis a formai szabályai): nem kell bajlódni rímekkel, hiszen a haiku kötelezően (!) rímtelen forma, a versnek mindössze 3 sorból kell állnia. Egy formai megkötés van, hogy (a nem szótag írásos, hanem betűírásos nyelveken) 5-7-5 szótagból kell állnia (ilyen sorrendben) a soroknak. Puff! Ez egyszerű. Ilyesmit bárki le tud írni, még én is.
Reggel fölkeltem,
és ablakot nyitottam.
Fáztam. Becsuktam.
Azt azonban többnyire nem tudják a haiku írók, hogy a forma betartásától még nem lesz jó egy haiku, sőt, többnyire még csak haiku sem lesz (hacsak nem véletlenül).
Ugyanis a versformában kötelezően kell szerepelnie egy olyan természeti jelenségnek, vagy természeti képnek is, amely a kínai-japán... (hogy milyen?... igen: kínai-japán, de ennek elemzése szétfeszítené nem csak ennek a rövid írásnak, de az én tudásomnak kereteit is!) gondolkodásban egy általános fogalmat, eszmét szimbolizál. Azaz: haikut lehetetlen írni a japán-kínai gondolkodás ismerete nélkül. Ez ugyanis olyan izét eredményez csak, mintha valaki csokitortát készítene, de nem ismerné a kakaót valamint az abból készülő csokoládét, ezért, hogy a torta sötét és mázas legyen, valami mással - hogy ne legyek triviális – például fekete, zsíros földdel tapasztaná körbe a megsült tésztát, majd sűrű pakurát (a kőolaj-lepárlás utolsó származékát) öntene a tetejére.
Ha ügyesen csinálja, a látvány lehet, hogy emlékeztetne csokitortára. Akár az első falatig...
És ez egy picike példa... hozzánk (Európa) a haikunál (térben) közelebb áll a szonett. A mai szonett-írók többségének szerintem fogalma nincs róla, mi a szonett. A szonett olasz népi tánc (mint sok egyéb versforma, vagy olasz, vagy francia, esetleg spanyol vagy német tánc. Megjegyzem a magyar versformák egy része magyar néptánc vagy népdal). Ebből származó módon ritmusa van. Ebből – tánczene-szöveg eredetéből következően jambikus. Ha nem jambikus, nem szonett, hanem valami más. Ráadásul a sorok még csak nem jambikusan ügetnek, hanem a közepük táján ritmustörés van bennük. Ha az nincs ott, az nem szonett, hanem szonettnek látszó dolog. Ezekhez képest pedig (tényleg!) mellékes dolog, hogy a volta (ami kötelező eleme a szonettnek: érzelmi-eszmei-logikai-hangulati fordulat a versben, anélkül...stb. lásd fentebb), a tercinák és kvartinák (Petrarca) vagy az utolsó két sor és a három kvartina (Shakespeare) között ott van-e.
Természetesen ez a fenti leírás nem szentírás; más sokkal több példát hozhatna, én Tandorit tudom hozni, aki ki- és beforgatta a szonett szerkezetét, rímképleteit (többféle van neki) stb... de tudta, mit csinál és miből csinálja.
Ilyesmik merülnek föl bennem megint, és újra, visszatérően, amikor a beküldött versek között néha értetlenül nézek: ezt hogyan gondolja a szerző?
Tandori tudta, mit csinál, mert tudatos alkotó volt, nagy tehetséggel. Más kérdés, hogy az olvasó bizony sokszor nem tudta, mit is csinál Tandori a versben, hiszen azt sem ismerte, amit ő tudatosan kitekert.
Na de mi a fészkes fülemüle csicsergését szóljak a "három haiku"-ra, amelyek közül - tudom, de megindokolni nem tudom, miért - egyik sem haiku?
Vagy egy másik versre, amelyben nem csak extenzív (azaz külsődleges formai) jegyeit nem látom versnek (ritmusképzés, összecsengések, formajegyek) de intenzíveket (ellentét, párhuzam, metafora, szimbólum, megszemélyesítés...) sem?
És ne röhögjek föl hangosan, amikor a fagy olvad egy vers címében és első sorában? Persze: ne! Hiszen nem szándékom megsérteni a jó szándékú és jóhiszemű szerzőt. Egészen komolyan – ezt már többször írtam, és mondtam is – százezerszer többet ér, ha valaki egy rossz vers megírásával foglalkozik, pár percen-órán-napon stb. át, mintha ezt az időt betöréssel, sikkasztás előkészületeivel, embertársai ócsárlásával vagy egyéb ilyen hasznot hajtó dolgokkal töltené.
De, már elnézést: ha valaki nem tudja, hogy a fagy nem olvad..., hogy ez képzavar… A fagyott izé (jég, mirelit, hó stb.) olvad. A fagy enyhül vagy enged, tehet mást is, de magyarul legalábbis nem olvad. És ez még csak nem is a stílus kérdése (lásd: hibás stílus, rossz stílus), hanem az édes anyanyelv beszéd szintű ismeretének kérdése... Persze, ha a szerző alsó tagozatos általános iskolás, akkor ez nyilván még megbocsátható.
Ezek a fránya szókapcsolatok olyan dolgok, mint például az, hogy írásban a jelzők felsorolása során a jelzők közé vesszőt teszünk a magyar nyelvben, de az utolsó jelző és a jelzett névszó közé nem. Mennyi ilyen hibával találkozom havonta! És aki nincsen tisztában a nyelvhelyességgel – és nem művészi eszközként, tudatosan használja a nyelvtani–stilisztikai hibákat, annak az írásával foglalkozzak a továbbiakban?
Ami a központozást illeti: engem borzasztóan megzavar, hogy az angol nyelv baromi kevés vesszőt használ. (Ennél jobban az zavar, ha a magyar nem használ vesszőt ott, ahol azt kötelező, ellenben használ ott, ahol annak helye nincs.) Még az összetett mondatok részmondatai közül is kispórolják (az angol nyelvűek) a vesszőt. Döntse csak el a nyálas (sic!) olvasó, hol kezdődik az újabb mellé- vagy alárendelt tagmondat mondjuk Thomas Mann József és testvérei angol fordításának 4 oldalnyi második mondatában...
Kimorogtam magam. De a lényeg (legalábbis számomra) ebben a morgásban: nagyon nem értek ahhoz, amit csinálok, és ez egyre jobban zavar (tehát lehet, hogy egyre jobban értek hozzá?)
Aztán „szemem elé kerül” (kicsit rásegítettem persze) Kosztolányi Dezső fordítása Aldo Palazesschitől A beteg forrás:
Kli, kli, kli,
klö, klö, klö,
khe, khe, khe,
khö, khö, khö,
k k k...
Tessék! Ez megint vers? Ja, költői eszközt használ! Egyszerre hangot utánoz és megszemélyesít, pedig „csak” a címből tudjuk, hogy a forrás a beteg. Azaz köhög, és talán még bugyborékol is a torka.
Igaz, a vers aztán folytatódik. Rímtelen, de ritmusa van: minden sora 3 szótag.
Én szegény
forrásom,
ó jaj, a
bánatod
szívem is
tépdesi.
stb...
Hehe...rötyögök magamban: Kosztolányi jobb, mint az eredeti...én ugyan nem tudok olaszul, azt azonban látom, hogy az olasz eredetiben vannak 4 szótagos sorok is. Kosztolányi fordításában meg nincsenek...ide internetes publikációban bőven elfér egy smiley, például egy csúfolkodó :-P
Nem engedek...előbb-utóbb csak rátalálok, mitől jó egy vers.
Tényleg: mitől jó egy vers?
Beütöm a google-ba. Tudják, ha begépeljük: 3+8, megmondja, hogy 11. Ha beütöm: „Hová menjek?” talál egy oldalt, ami megmondja. Beütöm: „Mitől jó egy vers?”
És ezt is megtalálja: ez a kérdés nem csak engem izgat. Más is gondolkozik ezen. Ennek illusztrálására ide is teszem az utalást Vörös István, a litera.hu-n megjelent versére (azaz vers-kvadrológiájára – van ilyen szó? Nincsen. Tetralógiának nevezik), amelyet a fenti keresés megtalált. Ítélje meg belőle az olvasó: Mitől jó egy vers?