Vers hajnali négykor

Írta: Kasza Béla

---

Közzétéve 1 éve

Megtekintések száma: 278

---

---

VERS HAJNALI NÉGYKOR

Már megint csak írok,
bár nem kellene - verset -
nem is a múzsa emel,
hanem elfolyó percek
csöndes rémülete,
ami vajon szédület-e
avagy igazság,
remény,
hogy a szabadság
versből van s a szerelem
költemény,
a hit pedig álom,
és én nem is bánom.

Ettől vannak a szárnyak,
mik röptetik a vágyat,
de honnan az alázat,
a büszkeségből bánat,
s miért nem tettem meg
mindig mindent,
ez valahol gyalázat...

Megyek a Nap felé,
a sziklára, a csúcsra,
a kékség s a csillagszív
magához húzza
mindenem, mint vasat a mágnes
s a lendület azt mondja,
ne állj meg, ne állj meg!

Erdők, fák, folyók,
patakban öreg kövek,
valamennyi isteni üzenet,
nagykövet;
s elér engem, hozzám,
mert normám és formám,
hogy karom, szívem kitárom -
így pengetem, dédelgetem
dalos, nincs-is gitárom.

S ha hiszitek, ha nem,
van bennem fegyelem,
nem gonoszság, nem zűrzavar,
hanem tiszta, ősi magyar.

Jaj, ez a szép pogányság,
ez a természetimádat,
ez teszi könnyessé szemem,
ez nyitja csókra a számat!