Vázlatok a világmindenségről
Írta: Csikai Gábor
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 242
Vázlatok a világmindenségről
(egy-tizenkettő)
(egy)
a vadászat megkezdődött
poros talpammal
ráléptem
a kétdimenziós lét tükörsima arcára
és persze egyből
el is estem
vérem kifröccsent
és összemaszatolta
a síkot
párhuzamosaink már sosem
találkoznak a végtelenben
2017. január 26.
(kettő)
galaxisok függönyét
vonom szemem elé
így eltakarják
az ősrobbanás fényét
arcomra
ráfeszül
egy tántorgó mosoly
számat kicserepesítik
porrá tört
végzetek
2017. január 27.
(három)
csontok
fehér kővé olvadt
hússzínű díszletek
életem színpadán
sziklákból szőtt jelen
a jövő
már csak a
végszóra vár
2017. január 28.
(négy)
fagyott harmat
a galaxis peremén
mintha hártyás bőre volna
a csillagok városának
közepén
fekete gyémántszőrű
macska dorombol
rezgéseitől
megremeg az űr
formálódik minden
ami szétesett
2017. január 29.
(öt)
az égen
összezúzott
nappetárdák pora
beléjük dörgölőm
arcomat
a homlokomon
megvirrad a hajnal
lázas vagyok
forró tej a vérem
2017. január 31.
(hat)
földre hullt
a tejútrendszer
csillagok
üstökösök
fekete lyukak
között gázolok
néha eltiprok
pár bolygót
és ezzel civilizációkat irtok ki
ilyenkor
kicsit aggódva
nézek az égre
nincs-e ott
egy naprendszer méretű lábfej
2017. február 2.
(hét)
a véremben
gomolygó savak
aznap reggel
féreglyukakat martak
a vegytiszta csendbe
belebújtam
hát az egyikbe
és bebábozódtam
kilenc hónap múlva
acélszárnyú pillangóként
repültem
az élet fellegei közé
az általam keltett szél
tisztára söpörte
galaxisomat
akkor
végre
megfürdettem testem
a holnap fényeiben
2017. február 7.
(nyolc)
forró
az isten homloka
lázgörbéje
szinuszosan hullámzik
az abszolút nullától
a napviharok pokoli hőjéig
kezeim
folyékony nitrogénbe mártom
ezzel próbálom
enyhíteni szenvedéseit
de bőrébe beleég
tenyerem nyoma
ő vízzel keresztelt engem
én most jéggel őt
de az én bélyegem
nem örök
2017. február 8.
(kilenc)
a végtelen lassan
megsuhogtatja üstökösostorát
a fénysebességgel
száguldó sudár
földrengést keltve
csattan a föld hátán
tisztára rázza
magát ez a bolygó
mert minden vég
egy újabb kezdet is
2017. február 9.
(tíz)
mozog a fal
a repedések
emberi arcokat rajzolnak
a fehér vászonra
szemeik penészfoltok
szájuk
elkent szúnyogok
a saját vérem
mosolyog rám
és mégis élek
2017. február 25.
(tizenegy)
bűnök árnyai
kúsztak a sarkokba
titkaimat
álmos pókok
fonják körbe
kvantumhabból szőtt
hálójukkal
lassan elfednek mindent
ezért tudok
kihajnalodni
az éjből
2017. február 26.
(tizenkettő)
elektronok
protonok
neutronok
bozótján török át
fotonokból szőtt kardommal
vágok magamnak utat
így jutok
a mától a holnapig
2017. március 13.