Várárok
Írta: Pelesz Alexandra
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 254
Várárok
Körbenézek. Azt hiszem, mindent elrendeztem. Jöhet az ellenség, mi készen állunk a védekezésre. A vár erős, a bástyák az égig érnek, a harcosok edzettek, a várárok… A várárok!
– Katonák! – kiáltom el magam, mire hárman is felsorakoznak előttem. – A várárok! Az árkot meg kell tölteni vízzel! Menjetek, nyissátok meg a folyón a gátat!
– Felség, nem biztos, hogy van annyi víz abban a kis folyóban, hogy feltöltse az egész árkot – feleli az egyik harcos.
– Esett bőven eső mostanában! Elég lesz a víz, higgyetek nekem! Induljatok!
Elrohannak, látom, ahogy maguk köré gyűjtenek még néhány embert. Kell a segítség a gátnál.
Várok. Türelmesen. Pedig türelmetlen szoktam lenni, de ez most fontos.
A víz zubogni kezd, lassan töltődik fel a várárok, olyan szép látvány. Szép és megnyugtató, ahogy körbefogja a várat. Megtelik. Szélesen mosolygok, mert igazam volt, tudtam, hogy elég lesz a víz.
A katonák visszatérnek hozzám, látom az arcukon, hogy nekik is teszik az eredmény.
– Húzzátok fel a hidat! Aztán pihenjetek! Ki tudja, mikor támadnak! Erősnek kell lennetek, amikor ideérnek!
Válaszul vigyázzba vágják magukat.
– Te maradj! – parancsolok rá a legkisebbre. – Neked más feladatot szánok.
Csak hallgat, látom rajta, hogy szívesen ment volna a hídhoz ő is.
– Menj, keresd meg és hozd ide az Erzsikét! Azt akarom, hogy mellettem legyen, amikor elkezdődik a harc!
Szó nélkül elszalad, majd pár perc múlva látom, hogy közeledik, karjánál fogva cibálja felém Erzsikét. Erzsikét, aki dühös. Ennek nem lesz jó vége.
– Hagyjál már, Peti, én nem akarok királyosat játszani! Megmondalak az óvónéninek, hallod? Szétrombolom a váratokat, ha nem engedsz vissza Gabikához unikornisozni!
Petivel egymásra nézünk. Tegnap is ez volt. Egy rózsaszín cipő lett a vesztünk.
– Katonák! – kiáltom el magam, mire hárman is felsorakoznak előttem. – A várárok! Az árkot meg kell tölteni vízzel! Menjetek, nyissátok meg a folyón a gátat!
– Felség, nem biztos, hogy van annyi víz abban a kis folyóban, hogy feltöltse az egész árkot – feleli az egyik harcos.
– Esett bőven eső mostanában! Elég lesz a víz, higgyetek nekem! Induljatok!
Elrohannak, látom, ahogy maguk köré gyűjtenek még néhány embert. Kell a segítség a gátnál.
Várok. Türelmesen. Pedig türelmetlen szoktam lenni, de ez most fontos.
A víz zubogni kezd, lassan töltődik fel a várárok, olyan szép látvány. Szép és megnyugtató, ahogy körbefogja a várat. Megtelik. Szélesen mosolygok, mert igazam volt, tudtam, hogy elég lesz a víz.
A katonák visszatérnek hozzám, látom az arcukon, hogy nekik is teszik az eredmény.
– Húzzátok fel a hidat! Aztán pihenjetek! Ki tudja, mikor támadnak! Erősnek kell lennetek, amikor ideérnek!
Válaszul vigyázzba vágják magukat.
– Te maradj! – parancsolok rá a legkisebbre. – Neked más feladatot szánok.
Csak hallgat, látom rajta, hogy szívesen ment volna a hídhoz ő is.
– Menj, keresd meg és hozd ide az Erzsikét! Azt akarom, hogy mellettem legyen, amikor elkezdődik a harc!
Szó nélkül elszalad, majd pár perc múlva látom, hogy közeledik, karjánál fogva cibálja felém Erzsikét. Erzsikét, aki dühös. Ennek nem lesz jó vége.
– Hagyjál már, Peti, én nem akarok királyosat játszani! Megmondalak az óvónéninek, hallod? Szétrombolom a váratokat, ha nem engedsz vissza Gabikához unikornisozni!
Petivel egymásra nézünk. Tegnap is ez volt. Egy rózsaszín cipő lett a vesztünk.