Vallomások
Írta: Kriesch Natasa
Közzétéve 2 éve
Megtekintések száma: 428
Vallomások I. – avagy a vágy, az idő és az álmok balladája
Holdfény kúszik fel az ágyamon. Addig nyújtózkodik, míg eléri kezemet és ujjait a csuklóm köré fonja. Húzni kezd a szoba közepe felé, minden lépéssel egyre közelebb von magához. Azt kérdezi, milyen az én világom. Hogyan néznek ki ott az emberek, milyen gondolatok, érzések irányítják őket? Elfogadom táncra hívó kezét s olyan közel simulok hozzá, hogy lélegzetnek sem marad helye köztünk. Suttogva felelek.
Sokan mondják, hogy a vágy az egyetlen érték a világon. Ha én ránézek egy emberre, pár pillanat alatt rengeteg dolgot tudok az illetőn megszeretni. Ez nem az a Hollywoodi filmbe illő, lángoló szerelem ami egy életen át tarthatna. Csupán egy apró szikra amely hirtelen pattan fel majd oly hirtelen alszik is ki bennem. Egy gyönyörű szempár, amiben elmerülhetek, szinte vonz magához. Minden tekintetre emlékszem, melybe valaha beleszerettem. Egyszer belezuhantam egybe, aminek a színét is képtelenség lett volna megállapítani. Hatalmas tengernek tűnt s hullámaival körbe ölelt mikor belenéztem. Viharos reggelek emlékét idézte, benne türkiz és zöld sávok fogták közre a pupillát. Abban a pillanatban, hogy először elmerültem benne tudtam, hogy csurom vizesen, reszketve fogok tudni csak kimászni belőle. Egy másik szempár, ebben a percben is fogva tart. Mintha a két írisz hajnaltól napnyugtáig csak nevetve, kíváncsian leskelődne. Ha látom, ahogy göndörödő tincsei mögött megjelennek azok az édes nevető ráncok, a szívemet elönti a forróság s megremegnek tagjaim.
Szerelembe esek még a puszta pillantásoktól de leginkább a mosolyoktól. Azoktól a széles, nevető ajkaktól melyekről viselőjének fogalma sincsen. Egyszer irodalom órán hátra pillantottam és tekintetem összeakadt a mögöttem ülő lányéval. Épp padtársától fordult el, mindenről s mindenkiről megfeledkezve kacagott. Ahogy ránéztem, szerelmes lettem egy pillanatra és szemem is könnybe lábadt a látványtól. Az óra hátra levő részében ajkának lezser görbületét próbáltam rímekbe szedni de a szavak, minden más gondolatommal együtt, kicsúsztak fejemből. A mai napig szerelmes vagyok egy lányba, egy lelki társba. Az érzés nem oldoz fel, nem épít újjá. Csak fogva tart s ösztöneimhez láncol.
Azt mondják a világot az idő hajtja. Ez a gondolat mindig is megrémisztett. Hallgatni egy falra szögelt tárgy folytonos kattogását s embereket meghatározó jelentőséget társítani hozzá abszurdnak tűnik. Beleborzongok a gondolatba is, hogy 3 mutató énekelheti meg életem múló pillanatait s naphosszat nevethetnek azon, hogy 24 óra semmire sem elég. Eltelt egy év, két év, sok év. Nem változott semmi. Darabjaira tört egy család, egy szív, de az élet haladt előre kitaposott, kiszámítható ösvényén tovább. Talán egyszer, a végtelenen is túl falba ütközik. És én ott akarok lenni abban a pillanatban. Hallani akarom az órák végső kattanását s érezni ahogy életem utolsó másodperce valóban az utolsóvá válik. Tovább táncolok a Holddal, megpörget a tengelyem körül. Tudjuk, hogy mikor eljön a reggel sok szó marad kimondatlanul és néma vallomásaim elszállnak majd a hajnali szélben. Aztán ha újra feje tetejére áll a Föld, talán visszatérnek, hogy táncra keljenek velünk. Félek ez nem következik be és a holnap sosem jön el. Sietve beszélek tovább.
Lehet, hogy az élet értelme az álmokban rejlik. Halálunk után is csupán az marad meg belőlünk, amit megálmodtunk s amit abból elértünk. A boldog ember eléri céljait. Az az ember, aki mások gondolataiban él tovább, túlszárnyalja azokat. Márpedig én sosem akarok meghalni. Arra vágyok, hogy szavaim egy generáció bőrébe vésődjenek. Mindent meg szeretnék látni, érezni s remélem még milliószor szerelembe eshetek. Messzi otthonért könyörgök, ahonnan az egyik ablakból romokat, a másikból új világok épülését s pusztulását láthatom. Egy hatalmas kertet nevelnék a párkányok alatt, benne növényekkel a világ minden tájáról. Nézném ahogy felnőnek, egymással harcolnak a fényért. Nézném őket, mert én is így akarok élni: küzdve azért, ami erőssé és széppé tesz. A szerelemtől erősebbé válhatok, mert bizonyítja, hogy vágyok mindre és minden vágyik rám. A művészet pedig megszépít, mert ebben a világban ő az egyetlen, sírik tartó társam. Elmerülhetek benne, ha épp nem követ egy szenvedélyes pillantás. Kiönthetem neki lelkem minden búját-baját, ha fogva tart egy gondolat. Mikor üres vagyok, de torkom száraz a hasztalan beszédtől, csak ránézek egy festményre vagy versre és visszaesek a valóságba. A saját valóságomba.
Ráömlik falaimra a citromsárga napfény, megvilágítva szobámat és engem, ahogy a közepén térdelek.
Arcomat tenyerembe temetem és keserves zokogás tör fel tüdőm legmélyéről. Egy újabb napra virradtunk. Eljött a valós világ ideje, a hasztalan szavak és félelemmel telt pillantások korszaka.
Kihajolok ablakomon a hajnali felhők közé és még egyszer utoljára az égre nézek.
Azt hiszem, hogy mindenkinek maradt mit bevallania. Én sem mondtam el még mindent.