Valakik valakijei
Írta: Takács Zoltán
Közzétéve 1 hónapja
Megtekintések száma: 155
Valakik valakijei
A halál lehajtotta a csuklyáját, és végigsimította a haját, majd beletúrva, fazonírozta kicsit.
Néhányszor odanyúlt a homlokára hulló hajtincshez, hogy azt is beigazítsa, majd visszahúzta a csuklyát. Az kérem előírás! Egy valamirevaló szakember ad az ilyen finomságokra, meg aztán az egyenruha, az egyenruha!
Ez volt az első munkája, így gondosan ellenőrizte, hogy a kasza fémrésze ne billegjen a nyelén. Nagyon ciki lenne, ha leesne. Az egész eljárás elvesztené a hivatalos komolyságát. De szerencsére stabilan állt rajta.
Még egyszer rápillantott a házszámra, a tanár ezt a lelkükre kötötte még a vizsga előtt.
– Kérem ez egy gyakori, ámde visszavonhatatlan hiba! Persze az ügymenet során a lentiek már nem nagyon problémáznak miatta, de maguk, az én tanítványaim, ilyen banális hibát nem engedhetnek meg maguknak.
„Rossz házszám a sarkon, rossz hulla a gangon!” – szokta mondogatni. Hát igen! Nekro bácsi a legjobbak közé tartozott!
Újra felpillantott a homlokzatra, bár felesleges volt, hiszen a vak is látta, hogy a kiküldetése helyszínén áll, a megyei kórház előtt. Nagy levegőt vett, kihúzta magát, és belépett.
– Van időpontja? – kérdezte a nővér a bejárattól nem messze elhelyezett asztalka mögül.
Fel sem nézett a papírokból. A halál zavartan megköszörülte a torkát, más fogadtatásra számított, de végül csak kinyögte: – Nincs.
– Akkor ott a sarokban az automatánál kérjen egy sorszámot! Adja meg a TB számát és az osztályt, és nyomja meg a zöld gombot!.
A halál meglepődött. Zavarában egyik lábáról a másikra állt, mire az ápolónő továbbra is a papírt nézve, a tollal a kezében a sarokra mutatott, és az első szót erősen megnyomva közölte:
– Ott van az automata!
Először az „1 2 3 4 5 6 7 8 9”-et próbálta, de a rendszer nem fogadta el, pedig azt hallotta, hogy ezt sokan használják. A születési ideje sem volt jó. Aztán eszébe jutott a kis kék kártya, amit az ellátmányban kapott. Beütötte róla a számot, mire a gép a patológiára irányította, szép kerek, 678-as számmal a kinyomtatott cetlin.
„Persze, már biztos elhasználták ezt a kártyát” – gondolta, és nem a javasolt cél felé indult.
Ott már úgyis mindenki kliens.
Bekukkantott a 103-as kórterem ajtaján, huhogott kettőt, ahogy a kézikönyv is javasolta, majd besétált, megállt középen, és kibontotta a listát.
– Először a nővérpulthoz menjen, ha valakit keres! – szólt oda neki az egyik beteg, egy pillanatra megszakítva a teremben zajló heves vitát.
A pult üres volt, így várt egy darabig, majd elunva csengetett. Mikor megérkezett a nővér, kiterítette elé a pultra a listát. A nővér csak rápillantott a papírra, és már fogta is a piros tollat, és a halál legnagyobb megdöbbenésére elkezdte kihúzogatni a neveket.
– De hát kérem, ez egy hivatalos irat! – tiltakozott, mire a nővér csak legyintett:
– Ah, ugyan már! Itt nem így mennek a dolgok! – majd elkezdte megmagyarázni a törlések okait.
A bejáratnál, a kis asztalnál „őrködő” nővér későn nézett fel a papírjaiból, így nem láthatta a kifelé rohanó alakot, aki után az iratok felkavarodva, elrepültek az ajtó felé.
A szobában kellemes félhomály uralkodott. A kaszát már a bejáratnál letámasztotta egy sarokba, a köpeny is az akasztón pihent. A kanapén fekve végre kezdett ellazulni. A falióra ingája lassan ütötte a másodperceket. A monoton kattogás beszédre késztette:
– Bármelyik nevet mondtam, mindre volt valami ellenvetésük. Hol azért nem volt jó, mert valami politikus, hol azért, mert egy kollégiumba jártak, hol meg azért, mert őhozzá viszi az autót szereltetni valami nagy ember. Ott volt egy rahedli név a papíron, és egyetlen lélek sem volt elvihető. Hát itt tényleg mindenki valakije valakinek?
– Magyarország? – nézett bele az jegyzeteibe a pszichológus – Igen, ott mindenki!
A halál hirtelen felült, és a doktor felé fordult, mire az mentegetőzve folytatta:
– Régebben én is voltam terepmunkán. A magyaroknál már több évszázados hagyománya van a hűbérrendszernek. Mindenki valakinek a lekötelezettje, máskülönben semmit sem tudnának elintézni. Hiba volt elsőre oda küldeni magát.
A halál vissza feküdt: – Most már mindegy – vonta meg a vállát, már amennyire azt fekve meg lehet vonni. – Úgyis elintézik saját maguk is.
A pszichológusnak felszaladt a szemöldöke, megrökönyödve kérdezte: – Ezt meg hogy érti?
– Hát tudja, ahogy láttam, ott nem csak a lekötelezettje, hanem az ellensége is mindenki mindenkinek. Ráadásul, ha ez nem lenne elég, még ott van az a baloldali-jobboldali kérdés is.
Ezek maguktól is elemésztik egymást. Nem kellünk mi oda.