Ülünk a társalgóban és nem békülünk
Írta: Köves István
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 255
ÜLÜNK A TÁRSALGÓBAN ÉS NEM BÉKÜLÜNK
Pedig nélkülünk üresen vacog a terasz,
nem halványodik a pirkadó ég alja,
nélkülünk némán unatkoznak a tányérok,
sápadtan ásítoznak a cirádás fülű csészék,
nem csörren össze kés a villával egy sem,
csusszanó szél csiszolja a tétlen kanalakat,
barnultan pattan a rozsda, kivirágzik a drótkerítésen.
Fogynak, apadnak a vágyak, csak a csend vonz,
futtunkban is indázva ragaszkodunk a rajtvonalhoz,
nem Rubik-kocka perdül, ósdi, kegyetlen ördöglakat.
Hiába nyomja a lengő serpenyőt a gravitáció,
szellőben bénán lapul a szorgos oxigén,
minden második szám párjára lel a végtelen sorban,
de nélkülünk nem ikrásodik tovább csuporban a méz.
Telik-múlik az idő, hol lomhán, hol sebesebben,
nélkülünk így sem, úgy sem tud naptárba kerülni,
s nem gyűrődik ráncba a meghűlt ágytakaró sem,
akár a tapasztókemence, fullasztó a levegő itt benn.
Szabadság, függetlenség? Kitől, mitől?
Nélkülünk céltalan a világ, trópusokra hólapát!
Odakint megáll a hulló levél, a hópihe a levegőben.
Hogy legyen ezután, hová is rejtsük el álmainkat?
Gondold meg, kérlek, de ne sokat töprengj, kedvesem,
félő, kifutunk az időből, legfeljebb öt-tíz év még kábé,
szárnyas ifjúságunk dicsfénye egymásba elmentve,
a lenyugvó nap nem ragyog, nincs már rá ideje, kedve sem,
de igyekezz, hisz hallod, tréfál(koz)va úgy mondják itt
az amúgy tényleg türelmes ápolók: lefőtt nekünk már a kávé.